A hét közepén közzétettem egy véleménycikket arról, hogy a beteg gyereket ne vigyük a közösségbe. A szándékosan megosztó írás pedig hozta a remélt eredményt: a cikk alatt felpezsdült az igenélet. Végre! Elkezdtünk beszélgeti, úgy, mint egy közösség tagjai. Megosztottuk egymással a gondolatainkat, a tapasztalatainkat, a véleményünket, haragudtunk egymásra, megértést kértünk minden oldalról. Újabb és újabb aspektusból láttuk a problémát.

Az igenélet alapvetően egy pozitív légkörű közösség. Mindenben keressük a szépet és a jót, próbálunk példaképeket, mindennapi hősöket bemutatni nektek. De nem mehetünk el néha az árnyas oldal mellett sem. Hiszen mindannyian küzdünk problémákkal, mindannyiunkban felmerül időről időre a kérdés, hogyan tovább. Ebben az esetben pedig a közösségünk megmozdult és azt hiszem, hogy most az a legfontosabb, hogy maradjunk ezen az úton. A kulturált hangvételű, őszinte beszélgetések útján.

Arra kérlek benneteket, hogy beszélgessünk egymással! Ha elolvastok egy-egy cikkünket, szóljatok hozzá bátran, úgy, mint a beteg gyerekekről szóló írásnál tettétek. Higgyétek el, kíváncsiak vagyunk a véleményetekre, arra, hogy egy-egy cikkünk, interjúnk milyen érzéseket, gondolatokat váltanak ki belőletek. Ha kell, fogjuk meg egymás kezét, adjuk tanácsot, segítsünk a másiknak! Ettől lesz az igenélet egy olyan összetartó közösség, amilyet formálni szeretnénk. Mert mi nem egy egyszerű női portál akarunk lenni a sok közül. Mi azt szeretnénk, ha olvasóink nem arc és név nélkül idegenek lennének, hanem kedves ismerősök, barátok, akik odafigyelnek egymásra és magukra is. Azt szeretnénk, ha tanulnánk egymástól, hogy tudjuk fejlődni egymás által. Ez az igenélet, legyen mindannyiunk része!

Puszi és nagy ölelés mindenkinek.

Eszter