A legkritikusabb és legsűrűbben megjelenő téma következik, ami egyaránt vonatkozhat párkapcsolatainkra, munkánkra, önmegvalósításunkra. A probléma régről gyökerezik, még szüleink, nagyszüleink idejében, hisz mi már csak az eredményeit látjuk, és a mintákat követjük, sokszor vakon. Azokban az időkben, amikor sokat kellett nélkülözni, mind anyagilag, mind minőségi időben, amit a családdal tölthettek őseink. A nehézségek miatt elképzelhetetlen volt, hogy felbomoljanak a közösségek, hiszen egymásra voltak utalva tisztességesen - és az ő szavaikkal élve -, mindent csendben tűrtek, hogy megélhetésük megmaradhasson. Viszont az álmaikat feladták, tehetségüket nem bontakoztathatták ki, mert a rendszer megkövetelte az alázatot, beosztották idejüket, és munkakörüket is meghatározták.

Ma már ilyen tekintetben szabadabb világot élünk, mégsem javul a helyzet, sőt sokkal erőteljesebben jelentkeznek a nehézségek.

Olyannyira vágyunk arra, hogy biztonságban legyünk mind egzisztenciálisan, mind lelkileg, hogy hajlamosak vagyunk a megalkuvásra, ami már károsít bennünket. Benne maradunk egy olyan helyzetben, ami megalázó, de tökéletesen kiszámítható. Félünk a változástól, ami lehet jó és lehet rossz is, mert ugye, mi a garancia? Ez a leggyakrabban használt kifejezésünk, biztosítékot keresünk a jövőre, csak akkor merjük megtenni a lépést, ha látjuk a felfelé vezető, következő lépcsőfokot. Az ezotériát és a spirituális tanokat is arra igyekszünk használni, hogy a jövőre vonatkozóan halljunk biztató szavakat, annyira kell a megerősítés, mint egy falat kenyér. De miért?

Miért lettünk ilyenek, miért nem hiszünk magunkban? Amikor a földi világba érkezünk, lelkünk testet ölt, tele vagyunk reménnyel, megvalósítandó célokkal, babakorunkban hajt a motivációnk minden újdonság megismerésére, a jó- és a rossz megtapasztalására egyaránt. Gondoljuk bele, egy tipegőnek hiába tiltunk meg veszélyes dolgokat, amíg meg nem tapasztalja, nem fog tartani tőle. Sőt, még ha megérezte fizikailag a fájdalmat, akkor is újra meg fogja próbálni, mert úgy gondolja, nem volt elég ügyes és csak azért nem sikerült.

Hová lesz belőlünk ez az előrevivő, felemelő optimizmus és lelkesedés?

Ahogyan cseperedünk, tanulmányokba kezdünk és megismerkedünk egyre több emberrel, növekedni kezdenek a negatív élmények, amiket mind-mind elraktározunk magunkban. Mivel önbizalmunk nagyon instabil és nem kapjuk meg a megerősítéseket, dicséreteket, elindulunk a lejtőn. Először a tanulásban kezd elveszni a motivációnk, majd baráti, szerelmi, munkahelyi és családi kapcsolatainkban. Egyszerűen nem érezzük sosem azt, hogy megérdemeljük a jót, a jobbat, később pedig már nem is hiszünk a létezésében. Pedig a csodák mind bennünk élnek és a komfortzónánkon kívül kell őket keresnünk. Tehát úgy kell egy határozottat előre lépni, hogy nem látjuk a biztos talajt, ahová érkezünk. Hiszen ott, ahol világosan érzékelhető a következő lépés következménye, az nem tartogat számunkra az átlagból kiemelő lehetőséget.

Ezzel nem azt próbálom erősíteni valakiben, hogy legyen csapodár, mindig menjen kilinccsel előre és a mélybe ugorjon kötél nélkül, mert van hite. Viszont ne is a mindenbe beletörődő, „nekem már úgyis mindegy” attitűd érvényesüljön személyiségünkben már 20-30 évesen. Mert véssük emlékezetünkbe jól, hogy gyermekeinknek mi leszünk a példa! Ha azt látja, hogy anya-apa ölik egymást lelkileg, vagy olyan helyen dolgozunk, ahol mindig a főnököt szidjuk és mérgesen, frusztráltan térünk haza nap végén, ők ezt fogják normálisnak hinni és „kamatoztatják” majd a saját életükben is a látottakat. Ha már magunkat nem tartjuk rá érdemesnek, hogy megvalósítsuk álmainkat, boldogságunkat, legalább értük próbáljunk meg csiszolni önbizalmunkon, hozzáállásunkon.

A kedvenc idézetem is ezt erősíti: "Sohasem él bennünk úgy remény, vágy vagy álom, hogy ne lenne lehetőségünk a megvalósításukra. És az egyetlen dolog, amely meghiúsíthatja őket, az a megalkuvás." (Ted Andrews)