Világ életemben irigyeltem a türelmes embereket. Ha a türelemre gondolok, lelki szemeim előtt megjelennek a nagymamák, akik egy délelőtt alatt hatodszorra mossák fel a padlót a kilöttyintett tea miatt, a kislányukért rajongó apukák, akik Hello Kittyre vannak festve anyuka sminkkészletéből és a macskamamik, akik kitartóan fekszenek a kiscicáikat szoptatva, miközben a csemeték türelmetlenül nyúzzák őket a hamiért.

Irigyeltem őket, miközben a türelem tanulható jellemvonás, nem velünk született, kőbe vésett tulajdonság, mint a kék szem vagy a pisze orr. Elhatároztam, hogy jobb emberré válok. Alapvetően nem voltam gonosz, vagy bérgyilkos, vagy ártó szándékú bestia, csak szimplán türelmetlen. Türelmetlen magammal szemben, és ami a legfontosabb, hogy másokkal szemben is.

Jó ideje gyakorlom már az önmérsékletet, mert a türelmetlenség szinte elviselhetetlenül megnehezítette az életem, megkeserítette a mindennapjaim, a hangulatom.

A türelmetlenséggel generáljuk a stresszt saját magunknak és bántunk meg másokat, olyanokat is, akiknek az adott élethelyzetéről fogalmunk sincs, soha nem tudhatjuk, ki milyen csatát vív legbelül. Nyilván nem lettem szent, csak boldogabb.

Kisgyermek korunk óta nem hallunk mást, csak hogy legyünk türelemmel. Gyermekként türelmesen kell várnunk a karácsonyt, a barátunkkal együtt töltött napokat, türelmesen kell állni a dodzsemre váró sorban, türelmesen kell elolvasni a házi feladatot, miközben a többi gyerek már a grundon focizik, türelmesen kell megebédelni, pedig a Spongyabob már elkezdődött a tévében.

Felnőttként türelmesen kell a postán várakozni, türelmesen kell a munkatársunkhoz szólni, türelmesen kell az állásra várni, türelmesen kell a párunkhoz szólni, akár századszorra is és még sorolhatnám… Mindig csak türelemre intenek, de ritkán magyarázzák el, hogy miért jó a türelem. Bár ma már azt gondolom, ezt el sem lehet magyarázni. Ehhez meg kell érni és meg kell tapasztalni, hogy mennyit változik a világ általunk, ha képesek vagyunk mi változni.

Katolikus vallású vagyok, de sok bölcsességet olvastam a Dalai Lámától, aki a következőképpen nyilatkozott a türelemről:

„A türelem gyakorlásához tulajdonképpen ellenség szükséges. Ellenségünk tettei nélkül nincs lehetőség arra, hogy kialakuljon bennünk a türelem és a tolerancia. Normális esetben barátaink nem teszik próbára türelmünket; azt csak ellenségeink tehetik meg. Ebből a nézőpontból ellenségünket legnagyobb tanítónknak tekinthetjük, és hálásak lehetünk neki, amiért alkalmat adott a türelem gyakorlására."

Ellenségnek tekinthetjük a tesze-tosza sofőrt, a válogatós asszonyt a zöldségesnél, a saját makacs gyermekünket. Mindenki lehet az ellenségünk, aki kicsit is másképp cselekszik, mint ahogy mi szeretnénk. A legnagyobb ellenségünk azonban a saját egónk, ugyanis mi döntjük el, hogyan töltjük a napunkat, hisz mi irányítjuk a testünket és az elménket, senki más.