Agnus Dei – csodálatos történet felismerésről, bátorságról, reményről és a nő önmagába vetett, lassan megtalált hitéről

okt. 7., 2016

Agnus Dei – csodálatos történet felismerésről, bátorságról, reményről és a nő önmagába vetett, lassan megtalált hitéről

...avagy: nem, bárkiből nem lehet…

Nem is tudta, hogy vannak vágyai. Azt sem, hogy egyáltalán lehetnek. S amit ő valamelyest a vágyai megvalósításának gondolt, azok valójában a környezete igényeinek kielégítésére irányuló erőfeszítések voltak. Egész fiatal kora óta nem a saját életét élte. Csak azokban a zegzugokban, amiket hagytak neki.

Gyerekkorában könnyedén teljesítette az elvárásokat, utána élte világát. Szabadon. Mindennap biciklizett. Ez éltette. Amíg nem volt vele „probléma”, általában békén hagyták.

A szégyen már óvodás korában jól ismert érzés volt számára. Szégyellte esetlenségét, koravén „tépett-kleopátra” frizuráját, duciságát, feszülő, kötött cicanadrágját. Köszönéskor mindig szépen kivette kezét a zsebéből; jól emlékezett a pillanatra, amikor ezt meg kellett tanulnia.

A haját minden kérlelés és tiltakozás ellenére rendszerint rövidre vágták, „mert a hosszú hajjal sok baj van” – mondogatta neki a derékig érő hajú édesanyja. Minden hosszú hajú embert szépnek látott.

Néha próbált tiltakozni, kifejezni, hogy mit és mást szeretne, de mindig lesöpörték, és elmagyarázták számára, miért jobb neki, ha elfogadja, amit mások gondolnak, akarnak.

Rajzórák előtt hányt. Ott nem tudta teljesíteni az elvárásokat. Rettegett a kiszámíthatatlanul szeszélyes nyelvtanártól. Negyedik osztályban dolgozat előtt hasfájást szimulált. Vakbélgyulladással küldték kórházba. Megműtötték. Nem mert szólni: vicceltem. Soha senki nem hallgatta meg. Ha valamit „elrontott”, évtizedekig dörgölték az orra alá.

Hamar megtanulta: nem érdemes szólni, segítséget kérni. Csak rosszabb lesz. Még meg is tiporják érte.

Számos sporttevékenységet űzött, melyeket maga kezdett el egyedül, s ezekben kiemelkedett, pedig addigra a testnevelő tanára már elkönyvelte mint kissé esetlent, aki megkapja az ötöst, mert amúgy – rajzon kívül – minden másból kiemelkedő.

Izgalmasnak találta a sütést, főzést. Titokban, egyedül készült otthon, ne szúrja senki szemét a hulló liszt, fel is mosott maga után a konyhában, ne „piszkoljon”.

Közben barátkozott, ahogy tudott. Barátot is olyat választott, aki sokat bántotta a lelkét. Ő csak ezt ismerte. Hogy meg kell felelni. Teljesíteni kell. Küzdeni. Elviselni. Túl lenni rajta.

Mindig rácsodálkozott, ha valaki „csak úgy” beleszeretett, pedig nem is tette oda magát.

Ma már fontos, "neki" mi a jó!

Nőtt a nyomás, de ő kisebb botlásokkal mindenhol megfelelt. Szerelmes lett. Azaz, riherongy. „Csak nem fogok én szexről beszélgetni a tizenhat éves lányommal?!” Erősen szűkült a zegzug. Szerelmei is elvárásokat támasztottak, diktáltak, és ő engedett, csak legyen béke, szeressék. Háromnak is igent mondott, amikor feleségül kérték. Nem tudta, hogy lehet nemet is mondani, soha nem lehetett. Büszke volt: ő „kell”. Megtanulta, vannak a mások igényei, meg a kötelességek.

Továbbtanulása, pályaválasztása is az elvárások szerint történt. Magas pontszám, neves egyetem(ek) meg a többi: önerőből magas társadalmi státuszú munkahely, jó alkalmazotti fizetés. Mindig mindent becsületesen, megküzdve érte.

Jól és szívesen főzött továbbra is. Édesanyja meg is dicsérte érte: „Főzöl?! A te eszeddel, fiam?! Hát, tudod, nagyot csalódtam benned…”

„Egyúttal a füled is hátra varrathattad volna!” – öntötte belé a lelket, amikor korrekciós mellműtéte után lábadozott.

Legutolsó választása is hatalmas elismerést kapott: „Végre nem egy kis Muck!”

Boldogságos esküvő. Házassága már a nászúton átfordult kötelességbe: émelygős friss terhességgel Erdélyben, tönkrehazudott magyar emlékhelyeken döbbenve, egy teltházas, tizenhárom vendégszobára mindössze egy fürdőszobát számláló fogadóban. Illetlennek és nagyravágyása jelének tartotta volna elégedetlenségét kifejezni a körülmények miatt.

Boldogságos és fáradságos otthonlét. Építkezés az egy-két évessel, szánkóval (családivá avanzsált kisautója „fontosabb” feladatokra befogva).

Hatórás állásra visszavették a multihoz. Reggel héttől este hatig távol az otthontól, hogy azért legyen idő a háztartásra is. Hétvégén főzés a „fontos” vendégeknek. Évről évre szebb ház. „Komolyan, ott akarod hagyni ezt a jól fizető állást?” A fizetés kell. Mindig elfogy. A hónap közepére. Mindkettő. „Takarítónője” van!... Rossz feleség. Nem nő. „Mindenki neked segít!” „A nők ezt olyan ügyesen megoldják!” A kiskorún is nyomot hagy az idő vasfoga... „Az látszik rajta, hogy nincs elég szigorúan fogva!” – hangzott el időről időre el a probléma „megjelölése”. Fillérezés, hogy kihozza a gyerek terápiáját.

Hogy ő maga miben élt, azt nagyon sokáig nem érzékelte akként, ami. Csak annál fogva kezdte felismerni a helyzetet és tarthatatlanságát, ami a kiskorún „kicsapódott”. Naivan próbált családon belül segítséget kérni, hátha „oda” tudnak hatni. Elhajtották. De attól kezdve gyanús és veszélyes ellenség lett. A viszonyokat azonban már átlátta.

Szaksegítséget kért. (Erre jól jött a fizetés.) Olvasott. Kutatott. Meg akarta érteni. Mindent. Nem számított, mit talál, tudni akarta, mi ez, miért, hogyan tovább, mire számíthat, mik a lehetőségek, a realitások ebből a helyzetből. Nagyon nehéz volt. Ez is. Rengeteg rádöbbenés, rácsodálkozás mentén tanult magáról, és kezdte érteni, hogyan keveredett bele: mennyi minden, amit ő hozott, amit neki normálisként kellett megélnie, milyen iszonyú romboló volt, és hova vezetett. Már látott és látni akart, tudott és még tudni akart, de még nehéz volt másképp éreznie: még mindig kötődött, bizakodott, remélt, vágyakozott a szíve mélyén. Leginkább még mindig attól remélt megnyugvást, az jelentette számára a biztonságot, aki felzaklatta.

Ma már nem vágyik derékig érő hajra. Csak arra, ami korának és alkatának megfelelő. Egészségre, teljességre. 37 évesen karcsú, sportos. Öccse esküvőjén annak barátai őszinte elismeréssel emlékeztetik: semmit nem változott, mióta a gimnáziumban szépségkirálynővé választották.

Már nem akar mindenkinek megfelelni. Csak a maga életét élni. Észreveszi a kényszereit. Ledobja azokat. Vagy ha még nem tudja: képes nevetni rajtuk, vagy legalább beszélni róluk. Önmagukért csinálja a dolgokat. Ha valamit „kell”, megáll egy pillanatra: tényleg szeretné-e megtenni, vagy esetleg csak másnak a kényelme, frusztrációja manifesztálódik az adott elvárásban?

Szemlélődik, feloldódik a végtelenben, észreveszi a pillanatot.

Kilakkozza a körmeit a maga kedvére. Már nincs lelkiismeret-furdalása, ha fodrászhoz megy.

Nem zavarja a gondolat, hogy sok mindent kell elölről kezdenie. Örül, hogy láthat. Alaposan körüljárja a helyzetet, minek van itt az ideje. Tájékozódik. Kárment.

Minden nehézségei ellenére, melyekre ma már inkább feladatként tekint, szépnek látja a világot, benne sok, démonaival küzdő lélekkel. Folyamatosan tanul magáról és a világról. Szemlél, rácsodálkozik. Őszinte önmagához, s óvatosan felméri, még kihez lehet az. Kiáll magáért, figyel az erőforrásaira: van-e ereje a következő lépéshez, minek van itt az ideje. Súlyoz. Időnként még mindig nem érzi a határokat, megijed, előtör belőle a szégyen, a bizonytalanság, a régi rutinok, sőt, a kétségbeesés is, de már egyre jobban megy minden.

A pocsolyában is lehet állni, de színes gumicsizmában...

Ma már tudja, mi a szeretet. Tudja, a „szeretem” nem az, hogy „jól érzem magam vele” („belőle merítek energiát”). A „szeretem” az, ha fontos nekem, hogy neki jó legyen, ő jól érezze magát.

Mostanra képes szeretni önmagát, azaz, fontos számára a saját jól-léte. Tanítgatja a gyerekének is, milyen lényeges ez. Hiszen, hogyan szerethetnének minket mások, ha mi önmagunkat nem tudjuk? S hogyan szerethetnénk mi másokat, ha önmagunkat sem tudjuk?

Képes befogadni mások szeretetét is, hiszen szerethető. Valamint, el tudja választani a felé irányuló tényleges szeretetet attól a jelenségtől, amikor valaki az ő energiáit akarja szívni, azokból akar töltekezni „jóakarat” címén. Így képes valódi szeretetet adni másoknak. Van miből. Érzi, szívesen időznek a társaságában. Megnyílnak neki. Megnyugszanak mellette. Nem bírál. Nem ítélkezik. Látja, hogy másnak is nehéz. Érti ő. 

Régebben leginkább a nyarat szerette. Amikor a nap kiégette, a tengervíz kimosta belőle az elakadásokat. Ma már gyönyörűnek találja az aranyló erdőt, a kopasz fákon átvilágító kora reggeli napsugarakat, vagy a ködös, párás hegyeket, a szitáló ködöt, a csillogó deret.

Jelen van. Bízik a jövőben, bármeddig is tartson a földi léte.

Tudja, hogy még mindig gyakran áll a pocsolyában. De már színes gumicsizmában.

Cserhalmi ÁgiCserhalmi Ági

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások