„Az Élet él és élni akar" – Ma született a mi Adynk

nov. 22., 2016

„Az Élet él és élni akar" – Ma született a mi Adynk

1877-ben ezen a napon egy kis Szatmár megyei faluban, Érmindszenten egy parasztházban született meg a XX. század egyik legnagyobb hatású magyar költője. Ady Endre számunkra olyan, mint a franciák számára Baudelaire, vagy az angolok számára Byron és talán még több… Az ellentmondások költője volt, ez az örökös és gigantikus kettőség taglózta le életében és az abban megélt mindennapjaiban, de ugyanez az ambivalencia emelte lelkét és világát a géniuszok közé. Ma rá emlékezünk.

Emlékszem, amikor általános iskolában meg kellett tanulnom a Föl-földobott kő című verset, talán akkor érintett meg először igazán a hazaszeretet őszinte érzése. Később a gimnáziumban Ady Endre számomra a nagyvilágot jelentette, nála éreztem leginkább, hogy ugyanazon a nyelvezeten és stílusban írt, ahogyan nyugati kortársai. Nála valahogy hiányzott a magyar történelemre és így a művészetekre is jellemző megkésettség, egyszerűen modern volt, sőt inkább saját korát meghaladó. Egyetemi éveim alatt pedig elsősorban Szabó Dezső Az elsodort falu című regényében Farkas Miklós tragikus alakjában ismertem fel. A méltatlanul csak kevesek által olvasott regényben a főszereplő, aki tehetséges íróként megjárja a kozmopolita szalonokat, végül tékozló fiúként tér vissza a kifosztott, megalázott, de már elveszített erdélyi faluba a nagy háború után. Saját felelősségének bűntudatától, vagy még inkább attól a felismeréstől, hogy a veszteség mérhetetlen és talán visszafordíthatatlan, főhősünk, Miklós „Jobb karját begörbítette s a kiduzzasztott izmot megveregette másik öklével, arcán ijesztő rángásokban vonaglott az erő mámora. Azután, teljes tüdővel s hogy érezze a hangot kidörzsölődni torkán, mint megtorlott folyamot, beleordította az erő roppant hárfájába: - Magyar vagyok! magyar vagyok!” Kísértetiesen hasonlóan alakultak Ady Endre életének utolsó évei, amikor is végül költészetének középpontjába a magyarság féltése került.

Utolsó versében így ír:

Üdvözlet a győzőnek

 

Ne tapossatok rajta nagyon,

Ne tiporjatok rajta nagyon,

Vér-vesztes, szegény, szép szivünkön,

Ki, íme, száguldani akar.

 

Baljóslatú, bús nép a magyar,

Forradalomban élt s ránk hozták

Gyógyítónak a Háborút, a Rémet

Sírjukban is megátkozott gazok.

 

Tompán zúgnak a kaszárnyáink,

Óh, mennyi vérrel emlékezők,

Óh, szörnyű, gyászoló kripták,

Ravatal előttetek, ravatal.

 

Mi voltunk a földnek bolondja,

Elhasznált, szegény magyarok,

És most jöjjetek, győztesek:

Üdvözlet a győzőnek.

Béres FerencBéres Ferenc

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások