Vannak pillanatok, amikor úgy érzed, ennyi volt. Az út elfogyott, nem vezet tovább. Eddig hozott, kanyargott lábad alatt, és te tapostad porát, köveit, olykor marasztaló sarát. Talán kétségbeesve nézel magad mögé, aztán lábad elé. Ennyi volt?

És látod ekkor, amit elhagytál, amin végig botorkáltál, sétáltál, futottál, kacagva, sírva. Megálltál néha, mert meg kellett állni. Akadályokkal találkoztál, amiket gondoknak, nyűgnek hittél. Megoldandó
feladatok voltak csupán azok, amiket ugyan ki lehet kerülni, de félő, hogy túl nagy a kerülő, és nem találsz vissza az Útra. A Saját Utadra.

Te ezt tudtad, megoldottad hát kisebb-nagyobb feladataidat. És mindig voltak, akik más utakra csábítottak. Könnyebb ez az út, mondták, és mutatták egyenességét, azt, hogy nincsenek buktatók, csak mámoros, sokat ígérő (de keveset adó) percek, napok, évek akár.

És, ha vannak pillanatok, amikor úgy érzed, ennyi volt, a könnyebb út ígérete felötlik benned. Keresed talán, hiszen ami előtted van ekkor, sűrű, áthatolhatatlan rengetegnek látszik. Csalános, szederindás,
tövises bozót. De az Út ott van, ha számodra ezekben a pillanatokban láthatatlan is. Apró ösvény, akár erdőszegélyben a vadcsapás. Ha nem adod fel, hittel keresed, megtalálod. Segítséged is lehet, ha akarod.

Mert mindig van valaki, akinek éppen arra visz az útja, és felismeri benned a Keresőt. Fogadd bizalommal, és örülj, hogy van. Olyan lesz ő, aki állt már tövises bozót előtt, meglehet, nem is egyszer. De ne várd tőle, hogy tisztává teszi az utadat. Megmutatja, talán kézen is fog, és elkísér. Tépni fog a tövis, tüske, csípni fog a csalán, véresre sebezhetnek a kövek, de ne félj! A Bizalom, a Hit és a Szeretet hamarosan megszélesíti a keskeny csapást, és újra járhatod a magad Útját. Lesznek olyan pillanatok, amikor úgy érzed, nincs tovább.

De hidd, hogy mindig lesz valaki, aki megsegít. És lesznek, akiket te segítesz majd. Egymásra néztek akkor, és tudni fogjátok: az ember ember marad...