Zelk Zoltán: Sápad az éj már 

Sápad az éj már, csöndes kert az ég, levelek

surrannak a magas szelekben

s nyugtalan bolyong, mint ki szomorun szerelmes,

a hold - és gyönge fénye szivemen elsimul.

Járd égi utadat halovány rokon! Tudom,

bus lélek vagy te, kit rutul becsaptak egykor

s meleg vigasszá érett benned a szenvedés. Hajolj le

hozzám fénylő tájaidról s kedves vigasziddal

szivemet békéljed! Ismerlek téged, sokat ültem én

pataknak partján, s remegő szemekkel kutattam sorsod,

s arcod ráncait - mig a vizből kibukva, s orruk

feléd emelve, köszöntötték kelted a játszadozó halak.

Hozzád térek én meg, ha elhágy kedvesem,

együtt bolyongunk véled ezüst lankáidon, lehajtott fővel,

motyogva, eszelősen. Igy láthatják arcom

a földönhagyottak - s megborzad majd a nyul,

mely esőtől félve, két lábra áll

s pislogó szemekkel kémleli az eget.