Áprily Lajos: Vallomás

Tudom: én itt a sorssal nem csatáztam,

én döbbent szemmel láttam itt a vért,

és nem lengettem omló barikádon

fehér zászlót a véres emberért.

Viharokból kibomló új világért

csak álmom volt, nem lobbanó vitám.

Rohamra nem harsogtam riadókat

jövő ködökbe zúgó trombitán.

S a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott,

sötét heggé simult minden dalon.

De mint a monda tóba fúlt harangja,

a mélyben él az ember-fájdalom.

S én nem tudom, hogy meddig él a versem,

titánok halnak, tornyok rengenek.

Ahol világtraverzek összedűlnek,

a vers, a versem, hogyne halna meg?

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,

sorsomnak mennyi furcsa titka volt.

A hűlt sorok megannyi érckoporsó,

s a könyv, a könyvem, gránit kriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodáknak,

a mély megkondul mintha vallana

s a bolt alól harangtisztán kicsendül

s magasra száll az ember dallama.