George Noel Gordon Byron: Felirat egy újfounlandi kutya síremlékére

Ha új lakót kapnak a temetők,

nem is dicsőt, csak épp előkelőt,

a gyász pompázik szoborrá virulva

és az elhunytat zengi név meg urna:

nem azt, aki csakugyan volt, hanem

akinek kellett volna hogy legyen:

s a szegény kutya, a leghübb barát,

ki boldogan áldozta föl magát,

kinek szíve gazdája szíve volt,

ki mindenben csak az ő híve volt,

dicstelen hull el, bármilyen derék,

s földi lelkét megtagadja az ég:

míg az ember, hiú féreg! csodákat

s kizárólagos eget kér magának.

Óh, ember! napod gyorsan alkonyúl,

rabnak becstelen vagy s romlott, ha úr,

aki kiismert, undor tölti meg

tőled, lélegző, hitvány sártömeg!

Szerelmed kéj, barátságod csalás,

szavad és mosolyod képmutatás!

Neve nemes csak megromlott csirádnak,

rád pirít minden becsületes állat.

Ki itt jársz s látod ezt a sírjelet,

menj tovább, nem fajtádnak tiszteleg:

barát emlékét őrzi ez a jel;

egy barátom volt csak - s az itt hever.

SZABÓ LŐRINC fordítása