Szécsi Margit: Mi vagyunk a jégvirág-ikrek

Látod, csillagzó, ékes sebekben
tündököl a kocsiút, jéglemezeken képmásod retten,
olyan szép, olyan fiatal, nem is illik e korhoz,
tündér-ezüstöt cinkeszárny-füleid fölött cirmosan hordoz,
édesem, édesem, a hideg pirosra csipked,
pirosan őriz, mint napos ablakban a jégvirág-ikret.
Dúdolva, dalolva beporoz a hófuvás, lerázod, elmégy
dúdolva, dalolva - s én súgom: mindig ilyen légy,
mert toroznak majd fölöttünk a romlás hajnalai,
s oly űzöttek leszünk mi: nem is lehet azt elmondani.

     Csillogón a hóban,
     hószinű, lágy nappalokban,
     páfrányosan hajló
     jégvirággá bomladoztam.

     Kezem, lábom jég lett,
     meg se vádolhatna senki,
     hogy valami tiltott
     álmot vágynék felkeresni.

A télben, a zord-ölü hóban
valami rejtelmes erő-felkorbácsoló van,
előle nem lehet megmenekedni:
ilyenkor kell leginkább szeretni, csókokat vetni.
Fagyott madártól, ágyúként durrogó fáktól a szellem
csöndje megdördül halálos ijedelemben:
bizony zokogva élünk, de élünk - boldog iramra
akár te ragadj dübörgő szamba ó szamba - -

     válj bíbor csókká
     élet, az én ínyemben,
     jöjjetek évek
     miket még nem ízleltem!

     Dörmögő lángok,
     falon árnyék-kisnyulak -
     piríts ki engem
     tűz, sugárzó indulat!

     Ha kés, ha koporsó
     havas útra tétetett,
     te küzdj meg értünk,
     isten-lángú képzelet!