A hazugság egy nagyszerű történet, amit valaki mindig elront az igazsággal. Apró, kicsi hazugságokból áll össze a mese, amit nem is hiszünk hazugságnak. Amiről sose valljuk be magunknak sem, hogy hazugság. Egyszerűen csak azt hisszük, a füllentés jobb, mint az igazság. Jobb, mert az, akinek mondjuk, megnyugszik tőle. Elhiszi, és megbékél. Mert az nem fáj. Mert az igazság bizony gyakran fáj.

Aztán szépen kerekedik a történet, lesz belőle szirupos, mesés csoda. Felhőcskék, napsütés, rózsaszín szemüveg, hab a tortán. Az életnek nevezett, mesének hazudott kupac. Apró, hazugság-szemcsékből összeálló édes, mesés torta.

De a tortába egyszer úgyis bele kell harapni. Nem tudod róla mindig csak a cukormázat eszegetni, és a marcipán is hamar elfogy. A kimondatlan, hazugsággá összeálló kérdések, a félelemből vagy megnyugtatásként elsuttogott nem-igazságok csokigyöngyei pedig sercegnek a fogunk alatt. Recsegnek, ropognak, és fájnak. A színlelt igazságok és a kimondatlan gondolatok hazugsága a sercegéstől lassan történetté válik.

A bukás garantált, hiszen az élet nem tündérmese. Az apró hazugságok csak gyűlnek, mert hisszük, úgysem fáj. Nem fáj, amíg csak egy, és egy is marad. A kettő se fáj, ha magában áll. De a sok, még ha kicsi is, egyszer nagy lesz majd. Hatalmasra nő, mert összeáll, és akkor bizony rohadtul fáj. Mert már nem az első, és nem a második. Már nem kicsi, és nem jelentéktelen.
Mert lesz belőle igazság, a hamisság igaza. Az igaz pedig fáj, mindig fáj. És bizony odavág a szirupos sztorinak.

Mert a hazugságod a tiéd, de a vélt igazság bizony mindenkié. És mindig van egy, aki a pofádba vágja - keményen. Mindig van egy, ami elindítja a lavinát. A hógörgeteg pedig előbb vagy utóbb, de minden tortát betemet. Főleg, ha a gyerekkor múltával elveszett a mesékbe vetett hited.