„Gondolj merészet és nagyot, És tedd rá éltedet: Nincs veszve bármi sors alatt. Ki el nem csüggedett” - hangzik Vörösmarty, minden magyar ember által ismert, egész életre szóló bölcsessége. Számomra egyértelmű, hogy célok és hit nélkül nem sok értelme van az emberi életnek. De vajon mi lehet a probléma, hogy végül olyan kevesen értik, élik meg ennek az üzenetnek az erejét és fontosságát? Azt hiszem, hogy a célokkal van a baj. Az alábbi cikkben ezekre próbálok, ezúttal történelmi, válaszokat keresni.
Az az autóversenyző, akinek csak annyi az eltökélt szándéka, hogy beérjen a célba, sosem tud megnyerni egyetlen versenyt sem, ha csak nem esik ki időközben az összes versenyző rajta kívül, mert ameddig marad egyetlen versenytárs is, akinek viszont az a célja, hogy megnyerje a futamot, addig győzni is fog. Nem szeretnék fölöslegesen hohmecolni, metafizikai mélységekben tekergő barokkos körmondatokban írni egy témáról, ami pofonegyszerű, de történelmileg mindenképpen érdemes szemlélni a céltalanságot.
Európa és benne Magyarország problémás helyzetét a világpolitikában az okozta elsősorban, hogy a nagy világégés után az Európába beszivárgó eszmék és persze az eszmékkel beslisszanó erőpolitika, nem is titkolt birodalmi érdekektől vezérelve a megosztás irányába vonszolták a megtört és meggyengült kontinenst. A természetes egységre ítélt kontinens tudatos és mesterséges kettészakítása nyugati liberális és keleti szocialista blokkokra, majd az Európát potenciális frontvonallá változtató hidegháború és az általuk és a szemben álló felek által hatalomra ültetett bábkormányok megváltoztatták az itt élő emberek céljait és persze hitét. De ennek már lassan harminc éve vége. Mindezek ellenére a kettőség fenntartása egy kissé keletebbre tolt frontvonallal épp ugyanúgy birodalmi érdek maradt, mint azelőtt. A jelenlegi formációban ennek csak egyik eszköze a brüsszeli központú Európai Unió.
Nem mellesleg a legszánalmasabb történetek az imént leírt folyamatban a birodalmi érdekkört váltó kelet-európai zónához köthetők. Az ehhez hasonló történelmi váltások filmvászonra kívánkozó tragikomikus pálfordulásokat produkálnak. A legszebb, amikor a Szovjetunió moszkvai seggnyalóiból pár hónap leforgása alatt Amerika-párti brüsszeli talpnyalók lettek; amikor az egykori jó elvtársak szinte pillanatok alatt européer jogvédőkké avanzsáltak, vagy ami talán kevésbé követhető, hogy a gazdasági hatalom ügyes átmentésével az egykori kommunista vezetők gyermekei, unokái külföldi egyetemekről hazatérve, sztratoszférikus magasságokból osztják a különböző televíziós csatornák műsoraiban az észt és a fájdalmat, mint ilyen vagy olyan szakértők.
Célokat és hitet az ezeket elszenvedő nemzedékeknek senki sem adott, sőt a fenti folyamatok elvették azt a cseppnyi reményt is az emberek hitéből, hogy győzhet az igazság. Pedig győzhet az igazság! Csak ahhoz pontosan megfogalmazott célok kellenek, és a célok elérése érdekében felszentelt hit. Az a kontinentális politikai közösség, amelynek nem a saját nemzeteinek felemelése a célja, hanem fókuszt veszítve az egész emberiség problémáját szeretné megoldani, úgy, hogy egyébként a saját háza táján is vannak még jócskán hiányosságok és tennivalók, bukásra ítéltetett. Az a közösség, amely egy történelmi jelentőségű népvándorlást és területszerző inváziót menekülésként aposztrofál és lényegében feltett kézzel megadja magát, bukásra ítéltetett. Az a közösség, amely nem a saját népeinek érdekében, hanem „idegen” birodalmi érdekeket kiszolgálva táncikál a világpolitika színpadán, bukásra ítéltetett. Az a közösség pedig, amely világos célokba vetett hit nélkül csak túl szeretne élni, hosszútávon sajnos halálra ítéltetett.
Ezért hiszem, hogy megérkezik az a változás a politikába is, amit a hétköznapi emberek, az állampolgárok szintjén, mindennapi döntéseikben már nagyon is érezni: miszerint hiszünk a tradicionális európai értékekben, és azt szeretnénk, ha végre a politika is ezt képviselné. Nem csak a szavak szintjén, hanem programszerűen.
