Méghogy a nők gyengék! Meg esendőek. Meg folyton nyafognak. A nagy francot!

Na jó, egy kicsit most nyafogni fogok, csak úgy magamnak. Mert el vagyok veszve. A nagy dolgokat megoldom. Mindet. A gyereknek „maradékból” összedobok este 10-kor egy komplett úszócuccot, mert lefekvés előtt jut eszébe, hogy előző héten a suliban hagyta (abba bele sem merek gondolni, azóta milyen faj fejlődhetett ki a klóros papucsból és befülledt úszósapkából – ha valami megtámadja az éjszakai portást az iskolában, mi majd lapulunk itthon, csendben, s névtelenül átutalunk neki minden hónapban egy összeget a rehabilitációra). Egy paradicsomból és egy szem olívabogyóból képes vagyok vacsorát rittyenteni. Ha le vagyok pattanva, már tudom, hogyan varázsoljak magamból ápoltnak tűnő nőt.

De! Van valami, amivel nem boldogulok. A csomagok. A szatyrok. A táskák. A kulturált cipekedés. A logisztika, az ésszerű pakolás. Megőrjít, felőröl, tönkretesz.

Reggel azzal kezdődik, hogy összerakom a gyerek cókmókját: iskolatáska, tesizsák, úszáscucc, délutáni edzésre való. Ez, akárhogy is számolom, négy pakk.

Aztán jövök én: edzéscucc, laptoptáska, kézitáska. Meg a kávém, amit sosincs időm munka előtt teljesen elfogyasztani otthon, így a termosz egy plusz kolonc.

Ezzel a 8 batyuval indulunk el otthonról reggelente, ha én viszem Benedeket a suliba. Már a kocsiba pakolás is egy külön tortúra, mert a csomagtartóm elég kicsi, így a hátsó ülés is meg van pakolva. Mint a lomisok, vagy az emigránsok. Pedig csak egyszerű hétköznap.

Délután, míg a Gyerek edzésen van, én bevásárolok a közeli boltban. Ez beszerzendőktől függően egy vagy két plusz szatyrot jelent, egy karton másfél literes ásványvízzel megspékelve.

Összesen tehát kb. 9-10 batyuval indulunk haza. Mire kikászálódunk a kocsiból, hatszor leizzadok, szó szerint a fülemen is csomag van, ezzel párhuzamosan az adrenalin, a rosszabbik fajta, kúszik fel a tarkómon, és csak azért nem üvöltök, mert ki a kín tehet arról, hogy a balfaszság Guiness-rekordját kísérlem meg délutánonként?! Azért megesik, hogy a lépcsőházajtóba már páros lábbal rúgok bele, és mivel látom magam kívülről, tudom, meglehetősen szánalmas látványt nyújtok, amint égnek álló hajjal küzdök fel két emeletet a lakásig, mert a Gyerek ilyenkor rendszerint úgy dönt, ő még lent marad a kertben trambulinozni.

Ez így megy X ezer éve, minden áldott nap. Még az sem nagyon vigasztal, hogy olyan bicepszem van már, mint Popeye-nek, és a hátizmaim jóvoltából pihenés nélkül képes lennék áthordani egy piramist Gizából Káposztásmegyerre. Csak az nyújt némi elégtételt, mikor a férjem 8 körül belép az ajtón, s a fülén is batyu van: edzéscucc, laptoptáska, iratkötegek, könyvek, öltönyzsák. Nem hiába választottuk egymást annak idején… ;)

(A képen egy féladag.)

(Az írás 2017. április 21-én jelent meg.)