Nem egyszerű manapság szülőként lavírozni az élet különböző területein, mert a megfelelési kényszer áthatja a mindennapjainkat. Legyünk jó anyák-apák, szigorúak, de következetesek, lehessen ránk számítani gyermeknek és pedagógusnak egyaránt, neveljünk tisztességes, életvidám, kiegyensúlyozott utódokat. De mi történik, ha az otthoni nevelési elveink nem találkoznak a tanintézményekben oktatók elképzeléseivel? Mit tehet a szülő, miért frusztrált egy pedagógus? Boldog Kriszta háromgyermekes édesanya, pedagógus írása.  

NEVELNI, oktatni, ellenőrizni, visszacsatolni figyelemmel, türelemmel, szeretettel kell, s nem a megszégyenítés, fenyegetés, verés erejével. Nem mondom, hogy pedagógusként nem emeltem fel a hangom sosem, de a gyerekek mi mást is tehetnének, próbálgatják a határokat tágítgatni. Szerintem nagyon sok pedagógus nincs tisztában, micsoda eszköztár-fegyvertár van a kezében, amivel csodákat tehet, de elképesztő rombolást is végezhet a diákok lelkében, ami bizony egész életükön át elkísérheti őket. Ki az, akinek nem történt olyan a tanulmányai alatt, hogy őt vagy valamelyik barátját a tanárok, diákok megszégyenítették, akár az egész osztály, iskola előtt? Emlékszem, nálunk még a testi fenyítéstől sem riadtak vissza a tanárok: nem én kaptam a pofont, de nekem is fájt, mikor a padtársnőm akkorát kapott a tanártól, hogy lefejelte az asztalt. No, nem azért, mert hangoskodott, verekedett, nevetgélt órán! Végzett a matek feladatokkal, és elkezdett rajzolni. Ő, az ötös matekos, a csendes kislány ahelyett, hogy plusz feladatot kapott volna, egy maflást érdemelt a tanárnő szerint.

Nem burokban, de azért normálisan

Nemrég olvastam egy tanulmányt, ami megerősített abban, hogy igen, ez a durva bánásmód létezik; mosoly-, dicséretmentes tanítási „módszer” van, sokan élnek is vele, s szomorúan tapasztaltam, tapasztalom, hogy sokan a diákkorukban elszenvedett sérelmeket ugyanúgy visszapasszolják a tanítványaiknak, talán még kegyetlenebb módon. Mintha alig várná némelyik, hogy kikerüljön az iskolapadból és a tanári asztal másik felére kerülhessen. Persze nehéz a kérdés, hogy lehet ezt kiszűrni. Állásinterjún szinte sehogy. De tanítási gyakorlat során szerintem ez letisztul. Nem is kell hosszú idő, s jönnek a visszajelzések. Már az intő jel, ha Julika anyukája folyton panaszkodik, milyen rossz Julikának, de ha sok szülő teszi ezt, akkor valószínűleg nem a szülők reagálják túl az iskolai szituációkat. Mit lehet tenni? Osztályfőnökhöz, s ha ez nem segít, az igazgatóhoz fordulni. Ám innentől van megkötve a kezünk, ha semmi nem történik. Legrosszabb esetben persze gondolkodás nélkül el kell vinni a gyerkőcöt egy másik suliba. De persze ez sem könnyű, sokszor zsákbamacska. Szóval, ha a gyermek marad, a probléma is marad. Győzködjük vég nélkül szegény csemeténket, hogy az a tanár bácsi azért olyan pokróc, gunyoros és beszél csúnyán, mert a szülei nem figyeltek oda rá, és nem adatott meg neki olyan szülő, tanár, aki megmutatta volna neki, hogy hatékonyabb, ha merőben más módszereket használ. De persze magunkban megjegyezzük: - A kutyafáját! Az iskola falai között elfogadott lehet tanártól a káromkodás, cinizmus, gúny, ami kiskorban különösen romboló, a megszégyenítés teljes arzenáljának használata? Persze itt jöhet a válasz: - Ne neveljük burokban a gyerekeket, ilyen az élet! De tőlünk, szülőktől, pedagógusoktól függ, hogy milyen példát mutatunk, hogy mi a normális, s mikor ő, a kortársai felnőnek, ezt a normálisat adhassák tovább. 

A burokról jut eszembe: mikor ovisok lettek a gyerekek, azonnal szembesültem vele, hogy nem minden családban az az elfogadott, hogy káromkodás nélkül is van élet. Már másnap bővült szókinccsel tért haza az egyik csemete, aki kiváló helyen és időben használta az újonnan tanult szavakat. Szó benn-, szem fennakad, nem tudtam, hangosan felnevessek, mert akárhogy is, de viccesen hangzik egy hároméves szájából, vagy leordítsam a fejét. Harmadik út: szépen elmagyaráztam, hogy igen, van ilyen, de mi nem használjuk és igen, nyugodtan mondd meg Jucikának is, hogy ez nem szép, mert lehet, hogy ő ezzel nincs tisztában. Nem vagyok tökéletes, de legalább próbálkozom. Azt hiszem, mint szülők, azt elvárhatjuk a pedagógusoktól is, hogy követendő példát mutassanak.

Otthon neveljünk, ne a pedagógustól várjuk!

Amit viszont nem várhatunk el: hogy megnevelje a gyermekeinket. Szintén egy kiváló óvónőtől hallottam a kérést, hogy a nyári szünet alatt a GYES-en lévő anyukák lehetőleg ne hordják oviba a gyerekeket, mert nem az óvodának szültük a gyerekeket. Legnagyobb megdöbbenésemre a válasz nem egyetértő bólogatás volt minden szülő részéről. Bizony sok szülő simán rátolja a nevelés feladatát az óvodára, iskolára, mert ott vannak reggeltől délutánig. Nekem pl. soha eszembe nem jutott, hogy célirányosan ott neveljék meg a gyermekemet. Szép és jó dolog az intézményesített oktatás elterjedése, de ez alapjában véve egyértelműen a szülők feladata.

Picit eltértem az eredeti témától, de azt hiszem valahol ez is kicsit kapcsolódik hozzá. És mit is kívánhatnék ismét? Jó pedagógusokat, szeretetteljes figyelmet, sok dicséretet, biztatást, hogy ebben is példát mutathassunk, hogy így adhassák tovább a következő generáció pedagógusai gyermekeinknek, unokáinknak és az ő unokáiknak: meggyőződéssel, hogy ez valóban működik. A világ megismerése csodálatos dolog, élvezzük, ne pedig megszenvedjük, parancsra.

Boldog Kriszta