Hagyjuk már az álszentséget, de tényleg!

jan. 26., 2017

Hagyjuk már az álszentséget, de tényleg!

Nem tudom, milyen energiák mozognak most intenzívebben, de ennyi „tökéletes”, „csupaszív”, „segítőkész”, másokra véletlenül se köpködő és gyűlölködő, kedves (magyarul álszent) emberrel nem találkoztam az elmúlt 30 évben, mint mostanában. Gyerekek, nincs itt semmi baj, mindenki happy, cuki és jószívű, biztos csak én és a családom megyünk szembe a forgalommal minden áldott nap. Csak én botlok bele nap mint nap anyázások ezreibe, csak én látom az undort az emberek arcán a másik iránt, pedig mindenki puha plüssmackó, akik arra várnak, hogy keblükre ölelhessék embertársaikat… Hagyjuk már ezt!

Mikor nézünk már szembe a valósággal, és mondjuk ki végre, hogy egy depressziós nép vagyunk, hogy a magyar emberek egymás iránti tisztelete rég kihalt? De nem csak a tisztelet veszett ki mindenkiből, hanem a tolerancia is. Lassan ott tartunk, hogy egyesek mások létezését sem bírják elviselni. Csak azért, mert…

A veronai busztragédia emberek ezreinek lelkében indított el valamit. A tényleg tisztákban, őszintékben valódi együttérzést, sokak pedig egy kis sipákolásra való lehetőséget, egy kis csámcsognivalót láttak benne. Mindenki osztotta, posztolta, ahol érte, fekete szalagot tett a profilképére, vagy épp gyertyával emlékezett. De nem hiszek el mindent, amit látok. Hogy lehet az az ember őszinte és tiszta lelkű, aki a tragédia napján gyertyás képpel emlékezik, a következő nap pedig valamelyik fórumon egy politikus, színész, kutya vagy mit tudom én, kinek a halálát kívánja?! E kettő hogy fér össze? Hogy nyilváníthat őszintén részvétet az, aki a mindennapi gonoszságát már másnap sem tudja kordában tartani? Nem csak a rettenetes tragédiák idején kellene emberségesnek lennünk. Felfordul a gyomrom az álszentségtől, egyszerűen a víz kiver ettől. Nem is viselem el magam körül az ilyen embereket.

Mocskot köpködő médiumok, újságírók, vagy magukat újságírónak nevező akárkik papolnak a tisztességről, a jellemről, a kedvességről, miközben abból élnek, hogy a nap 24 órájában ítélkeznek és uszítanak, nem tudnak másból táplálkozni, csak mások minősítéséből. És az a nagyon szomorú, hogy vannak emberek, akik nyelik, csak nyelik, amit letolnak a torkukon, és jó birkákként bólogatnak a gyűlölködésre. Aztán meg mosakodnának a saját szennyüktől, hogy véletlenül se kelljen a tükörbe nézni egy magányos órán, és szembesülni az elcseszett lelkükkel.

Minden halandó lény esendő. Mindenki hibázik. Azt gondolom, hibázni kell is, hogy fejlődhessünk, de nálam egy dologra biztosan nincs bocsánat: az pedig a gonoszság. A gonosz ember nem fejlődik, a gonosz ember elveszett. Kár, hogy nem nézhetem végig egyesével, amikor a megfelelő időben elszámoltatják őket… 

Szabó JuditSzabó Judit

Hozzászólások