Sokszor előfordult már velem, hogy a túláradó gyermeki képzelőerőt nem vettem elég komolyan és azt hittem, csak valamelyik kedvenc meséjét gondolja, mondja tovább a kislányom. A napokban is majdnem így jártam.  

Estefelé jöttünk haza a Szilágyi Erzsébet fasornál, és az egész napos gyermeki csacsogást, ami az autóban is folytatódott, elengedtem a fülem mellett. Pedig éppen egy nagyon fontos, életbevágó dolgot közölt a kislányom, méghozzá azt, hogy figyeljünk, tűz van az erdőben. Én először azt hittem, hogy a villamossín túloldalán lévő lámpák fényére gondolt, rá is hagytam, hogy igen, ilyenkor a sötétben a lámpák a gyertyákhoz hasonlóak, de szerencsére hátra fordultam és észrevettem a hatalmas, magasba csapódó lángnyelveket, amelyek látványától rémület fogott el. Baj van, nagy baj- kiáltottam most már én is, és szerencsére az autót vezető férjemben is egyből tudatosult a vészhelyzet. Tudtuk, hogy segítséget kell hívni. Nyomban visszakanyarodtunk az autóval, megálltunk az út másik oldalán és hívtuk a tűzoltókat, akik kicsivel több mint tíz percen belül meg is érkeztek a helyszínre. Közben, amíg várakoztunk, az autóban a kislányom mellém bújt, nagy, tágra nyílt szemekkel nézte az eddig csak mesefilmekben látott hatalmas tüzet és azt kérdezte tőlem: - Te most félsz, mama? Most nagy baj van, ugye?

Még mielőtt válaszolhattam volna, a tűzben halványan kirajzolódott egy darabjaira összedőlt kunyhó kontúrja és a lángok mellett egy ember, aki próbálja menteni, ami menthető. A környező házakból egy-két lakó az utcára szaladt, ők mondták, hogy hajléktalanok laktak azon a területen. A tűzoltók villámsebességgel oltották a tüzet, csak sejteni lehetett, hogy valószínűleg nem égett bent a kunyhóban egyetlen ember sem. Amikor már csak a nagy füstöt lehetett látni és a tűzoltók lámpáinak villogását, elgondolkodtam: ha  mégsem nézek hátra az autóban és nem hiszem el, amit a kislányom mond, akkor a tűz tovább terjedt volna, még nagyobb bajt okozva. Mindketten nagyon megdicsértük a kislányunkat és arra biztattuk, hogy mindig figyeljen, tartsa nyitva a szemét és szóljon bátran, ha bármi furcsa, szokatlan dolgot észlel. És azt is elhatároztam, hogy soha többé nem legyintek arra, amit ő mond, ha fáradt vagyok is, akkor is meghallgatom a mondandóját, mert most bizony neki köszönhettük, hogy nem történt nagyobb katasztrófa.