Vallom, hogy a humor az intelligencia fontos fokmérője, nekem pedig szerencsére elég jó a humorom és ha valaki beszól, nagyon gyorsan tudok rá reagálni, ami szerintem jó tulajdonságom. A humorom az én jóbarátom. Mindig velem van és még a legnehezebb szituációkban sem hagy el. Úgy gondolom és abban hiszek, hogy ha valakinek nincs humora, akkor az élete sokkal sivárabb, mint egy jó humorral megáldott emberé. És persze, valamennyire születési adottság, de sok olvasással biztos, hogy fejleszthető.

Ehhez például Marcello D’Orta olasz tanár könyveit ajánlanám, aki Nápoly egyik, szegényebb réteg által lakott régiójában tanított, és diákjai dolgozataiból szerkesztett könyveket írt. Ezeken képes vagyok hangosan nyeríteni, pedig nem vagyok egy harsány személyiség. A klasszikus vicckönyvek nem bűvölnek el, mert többnyire ócska, ezer éves viccekkel vannak tele. És bár hosszú évek elteltével most újra van Hahota magazin, ami gyerekkoromban jókat mosolyogtam, nem vásároltam még az új kiadásból. Tartok attól, hogy nem olyan jó, mint a régi és ezzel elveszítem a varázst. Persze lehet, hogy régi sem volt annyira jó, egyszerűen csak gyerekek voltunk és egy beszűkült világban éltünk.

Van egy történet, ami néhány éve esett meg velem és mindig jót nevetek, ha eszembe jut. Volt nekem egy nagyon kedves fiú barátom, akivel csak barátság volt köztünk. Hozzám hasonlóan telt alkatú volt. Együtt utaztunk a villamoson, egymás mellett ülve. Velünk szemben (egy ajtó volt köztünk) két kapatos úriember arról társalgott, hogy mi hogyan futunk el, ha jön a háború, meg hogyan szexelünk. Ők le akartak szállni, a köztünk lévő ajtónál álltak, az egyik nem bírt magával és megkérdezte: “Volt ma vacsi?”. Láttam, hogy a fogazata igencsak hiányos, gondoltam, nem szép tőle, hogy ennek ellenére minket kritizál, ezért a legszebb, teljes fogas mosolyomat villantottam rá és ennyit mondtam: “Miért ne lett volna? Volt mivel elrágni!”.

Igen, fontos a humor. Átsegít a legnehezebb helyzeteken is. Sőt, ha visszaemlékszem, a legtöbb esetben akkor estem szerelembe, amikor először jót nevettem a partneremmel. Nem is tudnám elképzelni azt, hogy én humortalan, sótlan emberekkel vegyem körül magam. A humor mellett fontos az önirónia, a tájékozottság, hiszen ezek nélkül nehéz intelligensen viccelni. Nagyon szeretem Örkény István egyperceseit, bár azok közül sok olyan van, ami csak első olvasatra vicces, valójában inkább szomorú. De jó példa arra, amikor a nehézségekből is viccet csinálunk. A Tóték kisregény és a belőle készült Isten hozta, őrnagy úr című film is a groteszk humor csúcsa, imádom mindkettőt.

Persze van olyan is, amikor humorról egészen más elképzeléseink vannak bizonyos emberekkel. Épp a minap történt, hogy a zöldségesnél szóval tartott és nem eresztett egy öregúr. Hiába mondtam neki, hogy rohannék, ő csak mondta, mondta a történeteit, arról való meggyőződésében, hogy vicces. Pedig hát nem volt az. Sőt, fárasztó és tolakodó volt. Az a tipikus lelőhetetlen fajta, aki soha nem veszi észre magát. Biztos mindenki találkozott már ilyennel. Ha igen, akkor kérem, árulja el valaki, hogy az ilyeneket hogyan lehet kifinomult módon faképnél hagyni? Mert én sajnos túl kedves vagyok ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam és ezért nehezen szabadulok az ilyen emberektől. Tudok bunkó lenni, de az akkor nagyon a másik véglet! :) Addig pedig nem megyek el, ha nem muszáj.

Összességében úgy vélem, jó, ha minden pillanatban meglátjuk a vicceset és a kesergés helyett a szórakozást választjuk. Nem ész nélkül, persze, csak ott, ahol helye van a viccnek, a poénnak. De akkor mindenképp! :)

(Cikkünk 2017. július 21-én jelent meg.)