Gyerekkorom óta minden nyáron eltöltök egy kis időt a Balatonon. Az egykoron a nagyszülők által vásárolt nyaralóban megállt az idő. Úgy harminc évvel ezelőtt. Vagy inkább negyven. Jellegzetes illatok és szagok. Fekete-fehér mozaikcsempék, elnyűhetetlen, kék műbőr ülőgarnitúra, kék-fehér csempés fürdőszoba, kissé dohszagú ágyneműk. A fekete-fehérben sugárzó Tünde tévé átkerült a kisszobába, elfoglalta helyét a leánylakásomból kikerült nagyobb képernyős doboz.

A falakon régi festmények, számomra Fényes Adolfot idézik, persze, távoli a hasonlóság, valamint régi családi fényképek nagybajuszos férfiakról, komoly tekintetű nőkről és gyerekekről. Az üveges verandán piros műbőrrel bevont karfás székek, üvegezett lapú fa dohányzóasztal görgős lábakon. Közel a zöld. A szomszédok ugyanazok, mindent látnak és hallanak, jól értesültek. Közben eltelt majdnem negyven év. Számomra senki és semmi nem változott itt.

Ami változott: az elsősorban a nyüzsgés a balatoni településeken és strandokon. Határozottan visszaesett.

Iskolás koromban mozdulni sem lehetett a német vendégektől, a német rendszámú autóktól. Nyaranta mindenből Zimmer Frei lett, a lakosság pedig beköltözött a garázsokba. A kempingek is megteltek.  A hozzánk gyalogtávolságra eső strandot olyan tömeg látogatta, hogy ha reggel hétkor édesapám nem szaladt le a gumimatracokkal (ilyet sem használunk már), és nem tette le őket a földre, akkor délelőtt tíz órakor már a törülközőnkre sem tudtunk leheveredni. Nem győztek nyílni a vendéglátóhelyek. A tóparti büfék előtt folyamatosan hosszú sorok kígyóztak. Esténként a vendéglők, vidámparkok és szórakozóhelyek megteltek, minőségtől és színvonaltól függetlenül. Amikor nem volt fürdésre alkalmas idő, dugóban araszoltak az autók a Balatonnal párhuzamos utakon.

A magyar vendégen jellemzően keresztülnéztek balatoni turizmusból élők. A németeknek mindent lehetett. Márkával fizettek. Ezt az attitűdöt gyerekként is érzékeltük.

A tóba egészen messzire kellett begyalogolnunk a partról, hogy elhagyjuk a pocsolyaszínt, a rovarszőnyeget, s tiszta vizet találjunk.

Ma nyoma sincs az egykori zsúfoltságnak, túltelítettségnek. A víz átlátszóan tiszta már a part közelében is. A büfék között egyre több található, ahol nem a gagyit akarják elsózni a vendégeknek. Idegen szót alig lehet hallani. A Zimmer Frei gyakorlatilag eltűnt. Amellett, hogy okafogyottá vált a német vendégkör kiszolgálása, talán megöregedett az a nemzedék is, akik Zimmer Frei-ból éltek, gyerekeik máshol, mással próbálnak szerencsét.

Feltűnő, hogy a magyarok is elszoktak. Az vitorlás- és üdülőtulajdonosok nyaranta vissza-visszatérnek, üzemelnek a szállodák is, de sem a parton, sem máshol nincs tömeg, zsúfoltság. Nem múlt el nyom nélkül, hogy a magyar kevésbé szívesen látott vendég volt a Balatonnál, mint a német. A negyvenes, ötvenes generációban, akik gyerekként jártak a Balatonra, él még ez az emlék. Oszt-szoroz, s aki teheti, tengerparton üdül.

Azoknak, akik manapság mégis a Balatont választják pihenésük, üdülésük színhelyéül, rengeteg kellemes élményt tartogat. Kristálytiszta víz, kellemes strandok. Árnyas platánsorok. Gasztronómiai élmények (azért ezeket még keresni kell, sokszor távolabb a part menti településektől, de mi összefoglaltuk ITT és ITT). Rendkívül színvonalas kulturális események, fesztiválok. Finom borok. Kisgyerekeseknek a déli part különösen ajánlott.