Jézus annyit mondott: - Helló!

ápr. 25., 2016

Jézus annyit mondott: - Helló!

A pap bejelentette, hogy a következő vasárnap maga Jézus Krisztus jön a templomba. Az emberek nagy számban jöttek, hogy lássák őt. Mindenki arra számított, hogy majd prédikálni fog, de ő, amikor bemutatták, csak annyit mondott, hogy „hello”. Mindenki vendégül akarta látni éjszakára, főleg a pap, de ő kedvesen visszautasította. Azt mondta, hogy a templomban szeretné tölteni az éjszakát. Mennyire jellemző, gondolták az emberek.

Következő reggel azonban már korán eltűnt, még mielőtt a templomajtókat kinyitották. Rémületükre a pap és az emberek a templomukat vandál módra megcsúfítva találták. A falakra mindenütt az a szó volt felírva, hogy „óvakodjatok.”

A templom egyetlen része sem menekült: az ajtók, az ablakok, az oszlopok és a pulpitus, az oltár, még a Biblia is, ami az olvasóállványon nyugodott. Nagy betűkkel és kicsikkel, tintával, ceruzával és minden elképzelhető festékkel. A hová a szem csak pillantott, ott találta a szavakat: „Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, Óvakodjatok, óvakodjatok, óvakodjatok…”

Sokkoló. Irritáló. Zavaró. Lenyűgöző. Rémítő. Mitől kellene óvakodniuk? Nem mondta. Csak annyit: óvakodjatok. Az emberek első gondolata az volt, hogy ennek a mocsoknak, megszentségtelenítésnek minden nyomát letisztítsák. Csak az tartotta vissza őket ettől, hogy maga Jézus cselekedte ezt.

Aztán, minden egyes alkalommal, amikor az emberek a templomba jöttek, a misztikus szó, „óvakodjatok”, kezdett beleágyazódni az emberek agyába.

  • Az emberek kezdtek óvakodni a Szentírástól, így aztán képesek voltak hasznot húzni belőle anélkül, hogy vakbuzgók lettek volna.
  • Kezdtek óvakodni a szentségektől, így aztán megszentelődtek anélkül, hogy babonásakká váltak volna.
  • A pap kezdett óvakodni az emberek feletti hatalmától, így aztán segíteni tudott anélkül, hogy felügyelt volna.
  • És mindenki kezdett óvakodni attól a vallásosságtól, mely szüntelen önelégültséghez vezet.
  • Törvénytisztelők lettek, de a gyengékkel együttérzők.
  • Kezdtek óvakodni az imától, ezért aztán az nem gátolta meg őket abban, hogy önállóak legyenek.
  • Még az Istenről alkotott fogalmaiktól is kezdtek óvakodni, így azután képesek lettek felismerni őt templom szűk falain kívül is.

A sokkoló szót pedig felírták a templomuk bejárata fölé, s ha éjjel arra vezet el az utad, a templom felett ott láthatod sokszínű neonfényben lángolva.

***

Anthony de Mello ezen története jutott eszembe tegnap a misén. A bigottság, kifelé mutatott ájtatosság, szemfényvesztés, önámítás iskolapéldájának voltam tanúja.

Kicsit késve értünk a szertartásra, mert Budapesten délidőben (meg egyébként is) egyszerűen lehetetlen parkolóhelyet találni. Nyolcszor-tízszer keringtük körbe a belvárost, mire be tudtuk szuszakolni az autónkat az egyetlen üres helyre. Mire beértünk a templomba, már minden hely foglalt volt, így állni kényszerültünk. Ezzel nincs is semmi baj, másfél óra talpon nem a világ legmegerőltetőbb dolga. Ráadásul, mivel magasabban voltunk az ülő nyájnál, szépen átláttam minden történést.

A mise félidejében bejött egy rosszul öltözött cigányember egy szebb napokat látott szatyorral a hátán. Odament a mécsesekhez, melyeket meggyújtva imádkozhatunk valakiért. Zsebéből elővett két százast, bedobta a perselybe, s meggyújtott két gyertyát Páduai Szent Antal szobra alatt. Talán a gyerekeiért…

Aztán odament az egyik padsorhoz, s bekéredzkedett az ott ülő négyek mellé. Egy jól szituált nő, afféle budai polgárasszony, aki mellé a férfi le akart telepedni, méltatlankodva ugrott ki a padból, s látványosan jó pár sorral előrrébb vonulva kéredzkedett be egy másik társaságba. Az ott maradt három ember is utálkozva húzódott összébb, így a cigányembernek bálteremnyi helye maradt a templomi padban.

Mint cseppben a tenger mutatta meg ez a jelenet a mai „keresztények” irgalmasságát, együttérzését, empátiáját.

A színpadias hajbókolás, a térdeplési nagyjelenetek, a szentáldozás – mind-mind üres képmutatássá silányodik, ha a legalapvetőbb emberi tulajdonságok, az alázat és az irgalom hiányzik a szívből.

Talán most én is beleestem a „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” csapdájába, de tegnap óta motoszkál a lelkemben ez a történés. A jól fésült „kirakatkeresztények”, ha megmérettek volna, bizony könnyűnek találtattak volna, azt hiszem.   

 

   

 

Vona-Szabó KrisztaVona-Szabó Kriszta

Hozzászólások