A gyerekes ismerőseim rendszeresen mesélik, hogy a munkából hazaérve még órákat tanulnak a gyerekkel. Én meg, mint egyedülálló, gyermektelen nő, csak pislogok: mit csinált az iskolában egész nap a gyerek, ha otthon még órákat kell tanulni vele? Mikor játszik, mikor él, mikor pihen, mikor álmodozik? Mikor van ideje csak úgy gyereknek lenni?

Nem kérdés: az oktatás úgy ahogy van, romokban hever. Ahelyett, hogy az életre nevelnék a gyerekeket, inkább a kovalens kötés, a logaritmus, meg a páfrány tulajdonságai szerepelnek a tanmenetben. Most komolyan: az Egri csillagok csodálatos könyv, na de hatodikban? Túl sok, túl korán. Ha később olvasná, talán értené és értékelné a gyerek. Így meg csak szenved vele és megutálja. Oké, fontos a lexikális tudás, de nem ennyi és nem így! El kéne végre fogadni, hogy az ipari társadalomnak vége, ennyi volt, itt a következő szint, az információs társadalom korszaka, azt pedig nem lehet semmibe venni. Az jut eszembe, amikor a ludditák, a géprombolók, szétverték a gőzgépeket, mert attól féltek, hogy az elveszi a munkájukat. Most meg a számítógépeket tekintik néhányan ellenségnek - pedig jól használva a világ legjobb dolga a számítógép (tablet, okostelefon, stb). A világ összes tudása a kezünkben, azonnal, olcsón. Csak éppen szűretlenül - a számonkérősdi meg a magolás helyett miért nem azt tanítjuk meg a gyerekeknek (és a Facebook-üzenőfalamat nézve jó néhány felnőttnek is), hogy hogyan különítse el az álinformációt a valódidól? A magolás helyett szükség lenne sok kreativitásra: megtanulni az alkotás, az új ötletek, meg egyáltalán a tanulás örömét.  Hogy a “life long learning”, vagyis élethosszig tartó tanulás is igazi öröm lehessen.

Valahogy mégis sokkal tudatosabbak lettünk, mint akár csak 20-30 éve. Már nem az a szigorú, poroszos nevelés megy, mint amit mi kaptunk. Sok szempontból sokkal ember- és gyermekközelibb lett a világ, a gyerekek jogai ki vannak mondva és többé-kevésbé be is vannak tartva (szívügyem, hogy a többé-kevésbé felől a teljesen irányába haladjunk). Az elmélet már egész jól megvan, a gyakorlat még akadozik. Nagyon szomorú, hogy sok gyerek él mélyszegénységben, szomorú, hogy még mindig előfordul, hogy gyerekeket megaláznak az utcán, hogy rosszul bánnak velük, hogy nem figyelnek rájuk - de ahhoz képest, hogy akár csak 20 éve milyen volt a helyzet, azért be kell látni, hogy sokkal jobban állunk. De azért az ideális állapottól nagyon messze vagyunk még.

Van egy kis keresztfiam, nemsokára két éves lesz. Aggódom érte és féltem őt. Nem tudom, milyen iskolába fog majd járni és hogy fogja bírni, lesz-e addig változás? Elvileg 2019-ben jön az új nemzeti alaptanterv. Őszintén remélem, hogy jobb lesz, mint a mostani. De azoknak a szülőknek, akiknek most általános iskolás a gyerekük, ez sovány vigasz. Nem csodálom, hogy ennyi speciális nevelési igényű és egyéb nehézségekkel küzdő gyerek van: kimerültek, fáradtak, elcsigázottak és emellett kiszolgáltatottak. A tanárok kiégettek és motiválatlanok, a szülők pedig amikor a 8-9 ledolgozott órájuk után leülnek velük tanulni, persze, hogy kiabálás és türelmetlenség  vége.

Szóval, sokszor olvasok olyan véleményeket, hogy minek a mai gyerekeket kímélni, mi is túléltük az iskolás éveket. Hát egyrészt esküdni mernék, hogy nekünk azért még könnyebb volt (több mint 30 éve kezdtem az általános iskolát), hogy bár volt lecke és volt magolnivaló, de nem volt napi 7-8 óránk. Alsó tagozatban napi 4-5, de később is maximum 6-7. Ma pedig nem ritka a 8 tanóra naponta. Biztos, hogy agyzsibbasztó, ennyit nem lehet ülni és figyelni, ha gyerek az ember. Tőlük függ, milyen lesz a jövőnk. Nem agyhalott zombikat, hanem kreatív, gondolkodó zseniket kell nevelni belőlük. Másrészt pedig egyfolytában az jár az agyamban, hogy mi is “túléltük”. Nem lehetne, hogy  mai gyerekeknek a mindennapokat ne “túlélni”, hanem megélni lehessen?

(Cikkünk 2017. december 6-án jelent meg.)