Amikor Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című verseskötetét lapozgatom, mindig elgondolkodom a gyermeki lélek sokszínűségén. Azon, hogy a színes tintákról álmodó, máskor meg varangyosbékával kegyetlenkedő gyermek is egy és ugyanaz, a jóság, a szelídség és a rosszaság is benne lakozik. 

Az összekulcsolt kis kezek, a térdeplő és szemeit behunyva bocsánatért esdeklő kicsi gyerek látványa furcsa érzésekkel, gondolatokkal tölt el. Újra a régi, kétféle választási út dilemmája merül fel bennem: istenfélő, vagy Istenben hívő embereket nevelünk fel? A lelki tisztaság, a jóság, a felebaráti szeretet mind-mind olyan értékek, amelyekért újra és újra meg kell küzdenünk, nem mindig és mindenkor sikerül megvalósítani, elérni azt, amit szeretnénk, amilyenekké szeretnénk válni. De egy kisgyerek hogyan és mikortól képes ennek a nem éppen buktatók nélküli lelki útnak a megtapasztalására? Mikortól várható el egy óvodás vagy egy iskolás gyerektől, hogy valódi bűnbánatot tartson, hogy bűnösnek érezze magát, hogy bűntudata legyen?

Különös kettőség bújik meg a huszonegyedik század nevelési elvei mögött. Míg a felvilágosult gyermekpszichológia nem győzi hangsúlyozni azt, hogy lelki társai legyünk gyermekünknek, hogy próbáljuk meg az ő nézőpontjából felmérni a világot, addig a másik, maradi gyermekkép még őriz magában elavult, sok esetben káros nézeteket, tévhiteket arról, hogy miként kell a gyermeket a jó úton tartani.

Példamutatás vagy példabeszéd? Mindkettő vagy egyik sem? Bizonyára ez utóbbi nem célravezető, de a két magatartás közötti választás is kétséges kimenetelű lehet. Ahhoz, hogy a gyermek bűnös legyen, bűnözzön, már némi szellemi, testi érettségre is szükség van. Kérdés azonban, hogy a bűnösség és a rosszaság egymást feltételező és kiváltó tényezőként vannak-e jelen. Nem minden esetben, sőt ma már nyilvánvaló és köztudomású, hogy a kisgyermekkori ellenkezés, dacosság nem egy egyedi gyermeki rosszaság, hanem egy fejlődéslélektani állomás.

A felnőtt feladata éppen az, hogy ezen az ellenkezésekkel, makacsságokkal teli korszakon átsegítse gyermekét. Ha egy kisgyermek már öntudatra ébredésének pillanatától azt hallja, hogy ő rossz, nehezen kezelhető, akkor szinte előre megírjuk a rossz, majd bűnössé váló felnőtt életútját. Pedig bűntudat nélkül nincs erkölcsi élet, felnőttként a bűntudatra szükségünk van - mégis mikortól jó, mikortól szabad egy gyermekben szégyenérzettel párosuló bűntudatot kelteni? Valóban olyan lehetetlen szép szóval, szelídséggel, szeretettel, és nem félelemmel nevelni? A család egy szeretetközösség. Milyen jó lenne, ha retorikájában is erre törekedne, milyen jó lenne, ha nem be- és megtörni akarnánk a gyermekeinket, hanem fel- és kiemelni abból a helyzetből, amelyikben nem mindig érzik jól magukat…