Véleményt nyilvánítottam egy közéleti kérdésben. Jogom van hozzá, ahogy mindenki másnak.

Aztán megszólított valaki, egy másik nő, akinek az enyémmel ellentétes álláspontja volt a témában. Azt vágta a fejemhez, hogy jobban tenném, ha inkább a fakanálnál maradnék, mert hogy ostobácska vagyok magasabb szintű dolgokhoz. Abba most ne menjünk bele n+1-edszer is, hogy az eltérő vélemény nem a butaság, inkább az egyéniség fokmérője. A hangsúly a "fakanálon" van, illetve azon, amit ezzel a mondattal üzenni akart a vitapartner.

Jól meg akart sérteni. Bántani. Leminősíteni, lesajnálni. Mondván, egy nő, olyasvalaki, mint én, ne szóljon bele a nagyok dolgába, sütögessen, kavargasson otthon, arra talán jó. Mondja ezt egy másik nő, talán végig sem gondolva, hogy ezzel magának is adott egy izmos tockost.

Ha van valami, amitől a víz kiver, az a feminizmus nősovinizmusként való értelmezése. Az a szituáció, amikor koszlott tramplik pucéran üvöltöznek közterületeken, egyenlő jogokat követelve a nőknek. Ezeket a nemnormálisokat kalodába zárnám néhány hónapra, ott óbégassanak. Ha az én női jogaimat csak így tudja valaki képviselni, akkor kösz, de maradnék elnyomott.

Viszont: minden nő nevében kikérem magamnak az olyasfajta minősítést, hogy mivel te hülye vagy, főzz valami finomat! Hogy akarunk tiszteletet, elfogadást, méltóságot, egyenrangúságot, akár férfiaktól, akár nőktől, ha magunk sem hisszük el, hogy megjár nekünk? Ha nem tudunk kitörni az "apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó" szintű szólamok ostoba karanténjából? Egy nőre sokkal többféle feladat és kötelesség hárul, még a mai világban is, ez tény. Mert a férfi - legyen akármi is a foglalkozása - mindig hőst játszik. Nem tudja szétaprózni magát. Képtelen hiperszuper szakmunkás és 24 órás apuka is lenni egyszerre. Nem tud, vagy nem akar mosni, vasalni, takarítani munka után, nem képes egy kétéves gyerekkel órákat játszani teljes odaadással, mert másképp van genetikailag kódolva. Neki még mindig a családfenntartó- és védő ösztöne a legfejlettebb, de ezt is nagyban szereti játszani, nem a játszótéri homokozó szélén.

Mi, nők pedig elfogadjuk ezt, különösebb erőfeszítés és berzenkedés nélkül oldunk meg minden profán feladatot: a bevásárlást, a takarítást, a gyerekekkel kapcsolatos iskolai kötelezettségek rendezését stb. Mert mi meg erre vagyunk kódolva. Alapvetően a család összes tagjához mi alkalmazkodunk, ez is tény.

Éppen ezért engedtessék meg, hogy a napi rutin és taposómalom mellett örülhessünk egy kis énidőnek (ahogy ez persze egy férfinek is megjár), amit úgy használunk fel, ahogy akarunk. Értelmiségi emberek lévén például olyan eszmecserék folytatására, melyek akár közéleti kérdésekkel foglalkoznak. Egy magára valamit is adó nő ugyanis egy házasságban is megőrzi a szellemi integritását.

Én is erre törekszem. De ettől még főzök is. 

(Az írás 2016. november 10-én jelent meg.)