Reggel már úgy ébredsz, hogy késésben vagy. Még akkor is, ha pont abban a pillanatban nyitod ki a szemed, amikor az óra csörög. Hisz te húztad fel este fél 6-ra, 6-ra stb. De már rohanva futsz ki a hálószobából, kapkodva nyomod be a kávéfőzőt, mert valami űz, hajt. Magad sem tudod, de érzed. Hogy csinálni kell, menni kell, mert már így is lemaradtál valamiről.

A gyereknek ¾ 8-ig kell beérnie az iskolába, de te már fél 8-kor tiszta ideg vagy, mert az a rohadt lámpa megint piros. Hiába vagytok egy sarokra a sulitól, még három lámpaváltást megvárhatnál, utódod akkor sem késne el, te mégis parázol. Mert mi lesz, ha mégis? Ha elkésik, ha elkésel, ha valami nem várt történik?

A munkahelyeden a pultnak dőlve iszod meg a második kávéd, közben már az emailjeidet pörgeted a telefonon. Az iratkupac az asztalodon nem fogy, csak gyűlik. Mindig futsz utána. Mindig futsz magad után. Tudod, hogy a feldolgoznivaló sosem fogy el, mert X éve nem fogyott el, akármennyire is lelkiismeretes vagy, de te mindennap úgy indulsz neki, hogy ma lesz a napja, hogy végzel vele. Képtelenség, mégis frusztrál. Gyűlik a feszültség: a kora reggeli, a reggeli meg a délelőtti. És még csak 11 óra.

Ebédelni nem mész át az étterembe, mert sorba kell állni, rengetegen vannak, neked arra nincs időd. Inkább rendelsz valamit, s az íróasztalodnál ülve, fél szemmel a monitort bámulva bekapod a melegen tartó dobozból. Műanyag villával, épp csak arrébb tolva a tetejéről a folpackot. Vagy megmelegíted a munkába menet vásárolt 10 perces E-pörköltet.

A varázsszó, a bűvös szám a tízes. A 10 perc alatt beküldött ebéd után engedélyezel magadnak egy kávészünetet. Csörren a százas az automatában, folyik a műanyag pohárba porból a frissítő.

A munkaidő letelte után egyik nap beugrasz egy gyorsfodrászatba, bejelentkezés nélkül, rögtön vállalnak. Persze nem, így is ott ülsz a sorodra várva hosszú tízperceket, de a rapid korban valamivel be kell csalogatni az embert. A következő napra kuponod van speedfitnessre. Már a neve is gyors. Sebesség. Csak 20 perc, semmi több, igazából nagyon mozognod sem kell, a szkafander meg az elektródák összehúzzák, feszesítik az összehúzandót, feszesítendőt. A Flabelosról is csudákat hallottál. Arra is csak rá kell állni, 5-10 perc, megrázza a hátsót, lerázza a zsírt. Aztán hazafelé berongyolsz egy szupermarketbe, leveszel a biopolcról egy doboz meghámozott, felaprított ananászt, kész salátát, szívószállal együtt elkészített narancslevet, egy grillcsirkét, szeletelt kenyeret, hogy otthon a vacsorára se legyen gondod. Csak kicsomagolod, és kész. Mert nincs időd főzéssel pepecselni, mosogatással bíbelődni.

Hétvégén, ha szánsz magadra egy kis időt, előkerül a 10 perces hajfesték, a quickdry körömlakk, a kész gyantacsíkok a dobozból. A baráti házaspárral hónapok óta nem tudtok összehozni egy vacsorát, mert mindig mindenki rohan.

Lefekvés előtt olvasnál egy kicsit, de az a könyv, ami vezeti a sikerlistákat, 360 oldalas. Kinek van arra érkezése? Meg sem veszed. A régi klasszikusok lassúak, vontatottak, ma már pörgés kell, nem Jókai. Marad a telefonod. Végignézed a Facebook-profilodat, meg a barátnődét, onnan átnavigál egy közös ismerősötökére (Úristen! Ez tényleg a Gabi lenne? Hogy meghízott! És szőke. Te jó ég!), aztán megnézed, kit ismersz még fel a régi csapatból, onnan eszedbe jut, vajon mi lehet az egykori tanárnőddel (Elvált? Na, csak az lett a vége?)… Alig 63 percet töltesz böngészgetéssel, mielőtt felhúzod az órát és lefekszel.

A sok 10 percessel, gyorssal, félkésszel, önműködővel megtámogatva is rohanással, kapkodással, haszontalanságok tömkelegével megy el a nap.

Sem a szeretteinkre, sem a barátainkra, sem önmagunkra nem fordítunk minőségi időt. Nem képezzük magunkat, nem engedjük el magunkat, nem szórakozunk igazán, mert nincs rá idő. Mert roppant elfoglaltak vagyunk. Gereblyézzük a vizet.  

Hogy csinálták régen? Nekünk már nem kell kézzel mosni, a földeken kapálni, hajnalban kelni és kenyeret dagasztani, gyalog átbotorkálni a szomszéd faluban lévő iskolába… Eleinknek hogy fért bele minden?

Mi változott? Miért változott? Miért hagytuk, hogy a könnyítettnek, praktikusnak hazudott életvitel valójában körülményes, teszetosza béklyóvá csomózza a mindennapjainkat? Futunk, mint a hörcsög a kerékben és nem jutunk sehova. A sok okostelefon, laptop, GPS által „támogatott” nagy futásban mégiscsak elkésünk a saját életünkből.

Megoldás? Talán ha visszatérünk a pattintott kőszerszámhoz és elkezdjük újra ezt az egész fejlődésesdit. De igaziból, nem a homo habilis applikációval.