Nemrégiben olvastam ezt a tanmesét, s nagyon megragadt bennem. Úgy gondoltam, egy új esztendő kezdetére méltó. Semmit nem kell hozzáfűzni, csak egy kicsit elgondolkodni.

"Istennel beszélget egy ember: - Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.

Isten odavezette két ajtóhoz. Kinyitotta az egyiket és megengedte az embernek, hogy betekintsen. A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt, az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval. Az embernek csorogni kezdett a nyála.

Az emberek, akik az asztal körül ültek, csontsoványak és halálsápadtak voltak. Éheztek. Mindegyiküknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a karjukhoz. Mindannyian elérték a ragus tálat, és mertek a kanálba. Mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták az evőeszközt a szájukhoz emelni.

A szent ember megborzongott nyomorúságuk, szenvedésük láttán. Isten ekkor azt mondta: - Amit most láttál, az a Pokol volt.

Majd mindketten a második ajtóhoz léptek. Isten kitárta azt, és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában.

Ott is volt egy nagy, kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni az ember nyála. Az emberek az asztal körül ültek, hosszú nyelű kanállal a kezükben. Jól tápláltak, mosolygósak voltak, nevetve beszélgettek egymással. A szent ember ekkor felkiáltott: - Én ezt nem értem!

- Ó, pedig egyszerű – válaszolta Isten -, ez igazából csak képesség kérdése. Ők megtanulták etetni egymást, míg a falánk és önző emberek a másik szobában csak magukra gondolnak. Amikor csak magunkra gondolunk, a Pokolban élünk, a Földön is."  

(Az írás 2017. január 1-jén jelent meg.)