Nem szeretem az általánosításokat, most mégis azt teszem, hogy egy jelenséget bemutassak, érzékeltessek.

Igen sokat mozgok nemzetközi környezetben különféle nemzetiségű és vallású emberek közt, mind a munkám kapcsán, mind a magánéletemben. Ami az egyik kultúrában természetes és szokás, az a másikban elutasított. És fordítva. Nagyfokú toleranciát és kultúraismeretet kíván, ha ezek a különböző helyekről érkezett emberek szeretnék egymás társaságát élvezni, vagy együtt dolgozni.

Gyakran kerülök olyan helyzetbe, ahol sok emberrel kell együtt dolgoznom, s ahol sok külföldi van a csapatban. Azt tapasztalom, hogy – bár rövidtávon ez nem ütközik ki – hosszú távon nagyon megnehezíti a közös munkát: a magyarok nem kommunikálják nyíltan, szemtől szemben és azonnal a problémáikat, melyeket a címzett azonnali reagálásával rögtön meg lehetne oldani. A címzett azonban nem tud a problémáról, mert senki nem mondja a szemébe. Nem tud arról, hogy bármin változtatnia kellene, azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van. A magyar ember annyira nem beszél arról, amit gondol, hogy a végén – egy döntéshelyzetben – sokszor már nem is tudja pontosan, miért, csupán általános negatív véleménye van adott illetőről, amit még megindokolni is nehezen képes.

Gyakran tapasztalom azt is, hogy a magyar emberek egymás között megbeszélik ugyan, hogy ezzel és ezzel az emberrel ez és ez a problémájuk, de még ha mindenkinek ugyanaz is a baja, akkor sem képes ezt egyikük sem tárgyilagosan és udvariasan közölni az érintettel, a pozitív változás előidézése érdekében. A végtelenségig hajlanak, alkalmazkodnak és alakoskodnak, ahelyett, hogy a problémát nyílt, indulatmentes, kulturált kommunikációval rövidre zárnák.

Döntéshelyzetben előjöhet ugyan a „mégsem”: a mégsem léptetjük elő, mert nem elég a teljesítménye, a szegény „delikvens” meg nem érti, hogy miért nem szólt neki senki egy-másfél éven keresztül, hogy valamit másképp kellett volna csinálnia.

Előfordul azonban döntéshelyzetben az is, hogy ilyenkor sem kap megfelelő kritikát, visszajelzést a hibáiról az illető, a „miért rosszalltassam én magam” konfliktuskerülés és sunyítás okán, ezért szépen lépkedhet előre a szamárlétrán az is, akinek már az előző két szintet sem kellett volna elérnie a pozíciójában. Ez utóbbi attitűd és jelenség is nyomós oka és indoka a Magyarországon gyakorta tetten érhető kontraszelekciónak a különböző pozíciókban, nem csak a korrupció vagy a nepotizmus.

Meg kellene tanulnunk indulatmentesen, tárgyilagosan kommunikálni egymással. Szóvá tenni a problémát ott és akkor, amikor felmerül. Nem akkor, amikor hatalmasra duzzad, nem várni arra, hogy eldeformálódjon vagy felrobbanjon. Kinyitni a szánkat, és kulturáltan megfogalmazni a gondolatainkat. Ott és akkor. Miért ilyen nehéz ez?