Mindenkinek megvan a maga keresztje - szokták mondani. Hajlamosak vagyunk néha azt hinni, nekünk a legrosszabb, de ha egy kicsit kinyitjuk a szemünket, fülünket, lelkünket, érzékelhetjük, hogy nem vagyunk egyedül a sárban, mások is küzdenek, küszködnek.

Vasárnap este a buszon. Mindenki kókadtan ül, tartanak haza a bevásárlásból, vendégségből. A csendet csak az elektromos ajtó elviselhetetlen zaja töri meg néha. Egyszer csak hangoskodásra leszünk figyelmesek.

- Hé, főnök, menjen már előrébb egy kicsit! – szól egy férfi a megállóban, aki másodmagával kerekesszékes barátját próbálja felsegíteni a buszra.

A vezető becsukja az ajtót, előrébb gurul, felszállnak.

- Na tudod, meséltem a Pistiről – mondja hangosan egyikük –, elhagyta a családját. 38 évesen otthagyta a Marit és a három gyereket, a pici még csak másfél éves volt. Mari teljesen összetört.

- Hogy tehetett ilyet? - teszi fel a költői kérdést a másik férfi.

- Pisti találkozott gyerekkori szerelmével és újra feléledt a láng. Őt választotta. Azóta született egy gyerekük. Egyéves. Leukémiás volt. Egy százalék esélyt adtak az orvosok a túlélésére. Úgy néz ki, meggyógyult, de ha kiújul a rák nála, biztosan meghal a pici - azt mondták.

Könnyen elítélhetnénk a férfit, aki elhagyta családját és három gyermekét, azonban megkapta ő is a maga keresztjét, talán az egyik legfájdalmasabbat. Mindenki küzd valamivel, az élet naponta állítja elénk a magunk nehézségeit, s mielőtt elhamarkodottan vagy hirtelen ítélkeznénk, mélyedjünk el kicsit a saját lelkünkben: ahogy rólunk sem tudnak mások mindent (szerencsére), mi sem tudunk arról, egyes döntéseknek mi áll a hátterében, hisz mindannyiunk élete folyamatos küzdés és fejlődés.

(Az írás 2016. november 23-án jelent meg.)