Na, akkor újra: vállaljunk-e gyereket a mai világban?

aug. 15., 2017

Na, akkor újra: vállaljunk-e gyereket a mai világban?

A reggeli hírolvasgatás során rábukkantam egy cikkre. Elsőre nem tűnt túl érdekesnek: negyvenes nő, szokásos önfényezéssel önigazol egy írásában, milyen jó, hogy nem vállalt gyereket. Ami miatt mégis megálltam itt, az a sok reakció volt, amelyben a cikk alkotója kapott hideget és meleget is, illetve az az emberi butaság, amelynek a legalján – egy kommentelő képében – ott vigyorog indulatokat gerjesztően a kisördög, aki szerint mindenkit agyon kell lőni, aki másképp gondolkodik, mint ő.

Manapság valóban ismét divatos lett a kérdés boncolgatása, hogy merjünk-e ebben a mai világban gyereket vállalni. Mert a cikk írója szerint kell majd a csemetének az ájfón és a márkás sportcipő, az anyukának egy gyerek mellett megszűnik a saját élete, és az ember amúgy sem látja, mi lesz itt harminc év múlva (mintha régebben a történelem során ez másképp lett volna, nem is értem, hiszen mindig születtek gyerekek)! A legfőbb indoka pedig, hogy ő szeret írni, és egy gyerek mellett erre nem lenne idő.

Aztán kiderül, hogy a valódi ok az, hogy a férje átverte, lelépett, most itt van negyven évesen társ nélkül, és inkább nem is gondol a gyermekvállalásra, nehogy mindenki sajnálja azért, amilyen helyzetben van. Ez azonban nem menti fel az alól, amit a gyermekvállalásról mond és a cikken keresztül az olvasóközönség számára terjeszt. Mert amit leírt, abból az derül ki, hogy a gyerek nyűg, de legalábbis a saját boldogságunk előbbre valóbb, mint az, hogy megszülessen egy kis élet, a folytatásunk, a reménység arra, hogy mindig van holnap. De ha döntöttünk és megszületett, nem hiszem, hogy baj, ha használt ruhákban jár, és ezért piszkálják a suliban (én is túléltem). Azzal a ténnyel is lehet létezni, ha valakinek a szülei elváltak (ezt is), és hiába vagyunk hárman testvérek, nem hiszem, hogy a szüleink magánélete megszűnt volna mellettünk, hiszen a gyermeknevelés mellett dolgoztak, utaztak, volt hobbijuk és társasági életük. Persze ez hatékony nagyszülői segítséggel egyszerűbb, de erről mint ellenérvről a cikk már nem szól, hanem megmarad abban a sekélyes bulvárlégkörben, amelyben menő a másra tekintet nélküli önmegvalósítás, netán még az író szerinti egészséges önzés is.

Ezt én nagyon másképpen képzelem el. Lehet, sőt, biztos, hogy többet költök a gyerekekre, mint magamra, de boldogabb vagyok, amikor látom, hogy ők századszor is sikongatva csúsznak le a több ezer forintos aquaparki belépő kifizetése után a vízicsúszdán, mintha megvennék magamnak egy huszadik kisruhát vagy rúzst.

A mi családunk mottója, hogy az életben inkább élményeket gyűjtünk, nem tárgyakat. Mert igazi élmény az is, amikor először öltözik egyedül, először készít nekem limonádét, olvas el egy mesét a testvérének, és adja fel a kisebbre külön kérésem nélkül a pizsamát. Amikor először tudja egyedül tekerni a biciklit, pótkerék nélkül, vagy átveszi a jutalomkönyvet a kitűnő bizonyítványért. Mert ilyenkor mindig büszke vagyok rá, és arra a tényre, hogy az enyém. Annál pedig nincs finomabb érzés, mint amikor éjjel átjön az ágyamba, bekucorodik és átölel a kis karjával (majd utána álmában forgolódik, és háromszor fejbe rúg reggelig, de ez már egy másik történet).

És hogy végső soron boldog vagyok-e így? Mikor igen, mikor kevésbé. Pont úgy és annyira, mint egy másik, akár gyermektelen nő. Talán egy picit jobban, tudva azt, hogy a szívem egy része most már mindig a testemen kívül fog dobogni, hisz erről szól az anyaság. De tisztában vagyok azzal is, hogy a valódi boldogság forrását nem önmagunkon kívül kell keresni, mert az bennünk van. Ez tudva lehetünk kiegyensúlyozott társak, anyák, apák. Mi, mindannyian, akik valóban így akarjuk élni a nagybetűs életet. Gyermekkel, szülőként - ha megadatik.

Seres Krisztina

Hozzászólások