Nem igaz, hogy Paulo Coelho "közhelykirály"! Bebizonyítjuk! (Felidéző)

jan. 20., 2017

Nem igaz, hogy Paulo Coelho "közhelykirály"! Bebizonyítjuk! (Felidéző)

Amíg csak a tőle idézett egy-egy mondaton keresztül véltem ismerni az írásait és őt magát, a világból ki lehetett volna kergetni vele. Aztán egy számomra MÉRTÉKADÓ EMBER – legnagyobb meglepetésemre – különös figyelmembe ajánlotta a műveit. A szemöldököm felvonva, kétkedve fogadtam az ajánlását, tényleg komolyan gondolja-e, s nem túl közhelyesek-e ezek a könyvek. Gondoltam, talán nem véletlenül emlegetnek – azóta úgy gondolom, leginkább azok, akik egyetlen művét sem olvasták – „coelho-i mélységek”-et. Kérdésemre azt a választ kaptam: valószínű sokan nem értik Coelho-t…

Annyira felcsigázta a kíváncsiságom a meglepődés ereje, hogy az első utam a könyvesboltba vezetett. Az alkimista című művet emeltem le a polcról. Beleolvastam, és az a két oldal meggyőzött arról, érdemes megvennem a könyvet. És bejött! Pont erre volt szükségem: megerősítésre, A kis herceg szemléletére annak brazil változatán keresztül. Aztán A portobello-i boszorkány történetére. Majd Veronikára (Veronika meg akar halni). Mindegyik olyan volt, mintha kedves ismerősömmel, Gyula bácsival – nevezzük őt energiagyógyásznak, de ő sokkal több ennél, talán varázsló is – beszélgetnék.

Azóta azt gondolom, Coelho-tól nem lehet egy-két mondatot idézni, csak oldalakat, ha közvetíteni szeretnénk a gondolataiból. Ugyanis a figyelmes olvasó számára revelációt jelentő egy-két mondata az előző oldalak esszenciája, s aki nem olvassa az előzményeket, illetve nem bír ilyen szemlélettel, az nem fogja érteni a magyarázat nélkül kiragadott esszenciát.

Engedje meg a kedves olvasó, hogy minden megjegyzés és magyarázat nélkül idézzek – hosszabban – Coelho Az alkimista című művének szerzői előszavából.

„…másodszor is belevágtam az alkímia tanulmányozásába. Egy este aztán, egy kimerítő telepátiai gyakorlat utáni beszélgetés során megkérdeztem, miért olyan ködös és bonyolult az alkimisták nyelvezete.

– Az alkimistáknak három fajtája van – mondta a Mester. – Azok, akik azért fogalmaznak ködösen, mert maguk sem tudják, miről beszélnek, és azok, akik azért teszik ezt, mert tudják, miről beszélnek, de azt is tudják, hogy az alkímia nyelve a szívhez szól, nem pedig az értelemhez.

– És kik tartoznak a harmadik fajtába? – kérdeztem.

– Azok, akik soha nem hallottak az alkímiáról, saját életükben mégis felfedezték a Bölcsek Kövét.

Mesterem – aki a második típusba tartozott – ekkor elhatározta, hogy alkímiaórákat ad nekem. Felismertem, hogy ez a szimbólumokkal terhes nyelvezet, amely azelőtt annyira bosszantott és összezavart, az egyetlen út, amelyen elérhetünk a Világlélekhez, vagy ahhoz, amit Jung úgy hívott:

„kollektív tudattalan”. Felfedeztem a Személyes Történetet és Isten jeleit – olyan igazságokat, amelyeket az értelmem azelőtt egyszerűségük miatt utasított el. Rádöbbentem, hogy a Nagy Mű elérése nem néhány kiváltságos ember feladata, hanem a föld minden lakójáé. Persze a Nagy Mű nem minden esetben ölti magára a tojás és a folyadékkal teli edény formáját, mégis bizonyos vagyok benne, hogy mindnyájan megmártózhatunk a Világlélekben.

Ezért Az alkimista is szimbolikus történet. Lapjain – azon túl, hogy átadok minden tudást, amit ebben a témában szereztem – igyekszem emléket állítani azoknak a nagy íróknak, akiknek sikerült eljutniuk a Világ Nyelvéhez. Ilyen volt többek között Hemingway, Blake, Borges (aki szintén felhasználta a perzsa történetet egyik novellájában) és Maiba Tahan.

S hogy lezárjam ezt a hosszúra nyúlt előszót, és egyben szemléltessem, mit is értett Mesterem az alkimisták harmadik fajtáján, szeretnék felidézni egy történetet, amit ő maga mondott el nekem laboratóriumában.

Szűz Mária a kisded Jézussal a karján úgy döntött, leszáll a földre, és meglátogat egy kolostort. A büszke atyák rendre beálltak a sorba, és egytől egyig a Szűz elébe járultak, hogy tiszteletüket tegyék. Az egyik gyönyörű költeményeket szavalt, egy másik a Bibliához készített miniatúráit mutatta, egy

harmadik pedig kívülről tudta az összes szent nevét. A sok szerzetes egymás után tette hódolatát Szűz Máriának és a Kisdednek.

A sor végén a kolostor legegyszerűbb embere állt, akinek soha nem sikerült megértenie a kor tudós szövegeit. Szülei tanulatlan emberek voltak, akik egy környékbeli öreg cirkuszban dolgoztak, és egyetlen dologra tanították meg őt: labdácskákat dobálni a levegőbe, és egyéb tárgyakkal zsonglőrködni.

Amikor ő került volna sorra, a többi atya be akarta fejezni a tiszteletadást, mondván, az egykori mutatványosnak úgysincs semmi fontos mondanivalója, és még rossz fényt vethet a kolostorra. Ő azonban ugyanúgy teljes szívéből vágyott arra, hogy adhasson magából valamit Jézusnak és Szűz Máriának.

Érezte szerzetestársainak megvető tekintetét, szégyenkezve elővett néhány narancsot a zsebéből, és elkezdte őket a levegőbe dobálni. Ez volt az egyetlen dolog, amihez értett.

Ebben a pillanatban földerült a kisded Jézus arca, és tapsolni kezdett Szűz Mária ölében. A Szűz így végül feléje nyújtotta ki a kezét, és a szerzetes rövid időre a karjára vehette a gyermeket.”

(Paulo Coelho: Az alkimista, Athenaeum Kiadó, 2015.)

Cserhalmi ÁgiCserhalmi Ági

Hozzászólások