Panaszkodni emelt fővel, örülni lehajtott fejjel?

okt. 9., 2015

Panaszkodni emelt fővel, örülni lehajtott fejjel?

Van még jóérzés ebben a világban. Meg empátia, segítőkészség, egymás felé fordulás, érdeklődés, szeretet meg ilyenek. Kicsit félve írom ezeket a sorokat, mert úgy érzem, mintha virtuális porcukorral próbálnám behinteni az étert, meg olyan émelygősnek hatnak már az efféle kijelentések. Nyálas, nőcis, hatásvadász, szirupcseppes…

Szeretet meg odafigyelés? Az ember nyelve a szájpadlásához tapad, ahogy kimondja ezeket a szavakat. Kicsit szégyellem is, bevallom. Mert csak arról illik beszélni, hogy kivel milyen bosszúság esett meg, kit milyen sérelem ért, az anyós, a gyerek, az a tohonya férj, az egész nyomorult élet… Ezt valahogy nem szégyelljük. Napjában többször rácsörgünk a másikra: - Képzeld, már megint ez és ez és mindjárt a falnak ugrok, de komolyan…!

S ha megesik velünk valami jó, egészen aprócska akár, azt vagy észre sem vesszük, vagy kétkedve fogadjuk, mert nem vagyunk hozzászokva. A minap a tömött buszon elcsíptem az utolsó ülőhelyet. Telefonomba mélyedve zötykölődtem, s nem vettem észre, hogy időközben felszállt egy idősebb hölgy. Jó karban volt, peckesen állt, ám mivel jó pár tízessel idősebb volt nálam, felemelkedtem, hogy átadjam a helyem. Mire ő: - Miért adja át a helyét? Mondom, mert engem még így neveltek. A hölgy, kicsit flegmán: - Ja, azt hittem, zavarja, hogy maga felett állok!

Első reflexből majdnem azt mondtam, hogy akkor álldogáljon csak tovább a vén szipirtyó, ám mivel tényleg volt gyerekszobám, visszanyeltem a riposztot, felemelkedtem, s arrébb álltam. A gőgös asszony aztán leült. Fortyogtam még kicsit, de este, mikor megvontam a napom mérlegét, jó volt behúzni a képzeletbeli 1-est az ő nullája elé.

Vidéki lányként a mai napig, még majd’ 20 év után is nehéz azonosulnom a budapesti zárkózottsággal. Éppen ezért üdítő, ha olyan emberekre találok, akik egy kis jóérzés-oázist locsolgatnak a kedvességükkel, közvetlenségükkel a közömbösség-sivatag kellős közepén. Van a 11. kerületben egy kis bolt, családi csemege. Néhány éve működteti egy házaspár, akik a multik árnyékába valami egészen újat, ám tulajdonképpen régit hoztak: a kenyér, tej mellé jó szót, érdeklődést, odafigyelést. Hamar kialakult a törzsvásárlói körük, melynek én is tagja voltam, míg el nem költöztünk. Ha később értem be aznap a napi betevőért, már félre volt téve a 60 deka eper, csak a kisfiam miatt szereztek be egy bizonyos fajta virslit, számos reggelen megvendégeltek egy kávéra, s természetesen fejből tudták, hogyan ISZOM: két cukor, tejszínhab. Ez nem csak az én kiváltságom volt, hanem minden vásárlójuké. Mi pedig visszajártunk. Mindennap. Hiába voltak kicsit drágábbak, mint az egy sarokkal odébb lévő NAGY, azt a családias légkört, baráti hangot, az ismeretlenekből sorban állás alatt lett ismerősöket nem tudta volna a kedvezőbb ár-érték arány pótolni.

De van ám ilyen kis közösség máshol is. Például a 3. kerületben egy pék. Akinél szintén mindig van, ami kell. Nem csak kifli, kalács, cipó, hanem hitelre vásárlás, bikakábel lemerült akksikhoz és „postaügyelet” is, aki átveszi a távol lévő lakók helyett a csomagot, levelet. Csak úgy. Mert emberséges, mert tovább lát az orránál. Mert megbecsüli a vásárlóit, ők pedig megbecsülik őt. Ez ennyire egyszerű. Miért tesszük mindig bonyolulttá?

VSZK

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások