Meghalt M. néni. Nem most, már néhány hónapja. De úgy alakult, hogy most találkoztam az unokájával, s felidéztük gyermekkorunk közös emlékeit a kis faluból, ahonnan mindketten származunk. M. néni jóravaló, kedves teremtés volt. Nagy házzal, szerető férjjel, révbe ért gyerekekkel, révbe ért unokákkal, cserfes, boldog dédunokákkal. M. néni azonban folyton aggódott. Legfőképp saját maga, saját egészsége és élethossza miatt. Mióta az eszemet tudom, ő mindig az orvost várta az asztalra kikészített borítékkal, aztán a diagnózist várta, majd a halált. Kora gyermekkoromtól így volt ez, az elmúlt 30 egynéhány évben folyamatosan. Az orvos jött, megmérte M. néni vérnyomását, megkocogtatta a térdét, megnézte a pupilláit és a torkát, felírta a placebot, eltette a borítékot, s elment. M. néni pedig folyamatosan sopánkodott, s kereste az alkalmat az újabb és újabb pánikba esésre és meghalásra. Közben falubéli barátnői – köztük az én nagymamám is – mind elmentek mellőle, igaz, ők nem várták a véget, de úgy alakult, hogy értük előbb eljött. M. néni ideje csak idén járt le. 80x éves volt. A jóravaló, kedves teremtés békésen elaludt, s nem kelt fel többet. A nagy házban ma szerető férje él egyedül, a révbe ért gyerekek élvezik nyugdíjas éveiket, a révbe ért unokák pedig nevelik a cserfes dédunokákat. M. néni családjának élete kerek. Ahogy az övé is az volt, csak a végre készülvén évtizedekig észre sem vette. Pedig akár boldog is lehetett volna…