Zombik, pokémonok, Nagyfater Bátyó, amorf lények, azonosítatlan figurák? Szegény mai gyerekek! Nem is tudják, mi a jó! A mi gyermekkorunkban, a 70-es, 80-as, 90-es években még egy rajzfilmbeli kutyáról meg lehetett állapítani, hogy kutya. A ló ló volt, a nyúl nyúl, nem valami magatartászavaros, ideggyenge lény a tisztáson. Színes képek, kedves történetek, lassú történetmesélés, viccességek káromkodás és altesti utalások nélkül. Mert a gyerek anno még gyerek volt, nem mini felnőtt, akinek 10 évesen tisztában kell lennie az élet minden natúr voltával és nyomorával. Persze mi is belefutottunk olyan animációs filmekbe, melyek kapcsán azt fontolgattuk, vajon az alkotó gyerekgyűlölő és minden kicsit ki akar nyírni, vagy a saját szuicid hajlamai elől menekült egy beteg alkotásba. Ilyen volt a Varjúdombi mesék, amelyről minden ’75 és ’88 között világra jött ember nemre, fajra, felekezeti hovatartozásra tekintet nélkül csak a rettenet hangján tud szólni. Ez meggyőződésem. De nézzük a kedves állatos rajzfilmeket, melyek sok örömteli pillanatot okoztak egykori gyerek önmagunknak!
1. Itt van mindjárt Süsü, a híres együgyű, vagyis egyfejű. Fogalmam sincs, rendszertanilag egy sárkány mely törzsbe tartozik, de hogy sok százezer kisóvodás tapadt a képernyőre, amikor a rétről befordult a városka főutcájára, az biztos. Nem tudom eldönteni, úgy igazán, szívből kedveltem-e. Azt hiszem, nem. De mivel a kancellárért, a dicső lovagért és a királylányért sem voltam túlzottan oda, s csak egy tévécsatorna volt bimbózó ifjonc koromban, kénytelen voltam végignézni minden egyes alkalommal.
2. Ha az nem deríthető ki, hogy a sárkány minek minősül: madárcsökevénynek vagy –túltengésnek, esetleg emlős, netán tök más faj, akkor Pom-Pomról végképp nem mondható meg, hogy cipőkefe, bundakesztyű, génmanipulált rágcsáló vagy földönkívüli. E másik Csukás-opust viszont kifejezetten szerettem. Téli esték emléke ugrik be, amikor a nagyszüleimnél duruzsolt a szobában az olajkályha, s mi, gyerekek frissen fürdetve, flanel pizsamában ültünk a fotelben, s tátott szájjal bámultuk Festéktüsszentő Hapci Benőt vagy Gombóc Artúrt.
3. Mirr-Murr és Oriza Triznyák. Nem tudom, egykoron hogy lehetett abba az állapotba kerülni, amely ilyen neveket szült, de hatásos volt, az biztos: a kandúrok kalandjai nem maradtak nyom nélkül bennem. Legjobban azonban a mesekönyv verziót szerettem, nem a tévésorozatot. Már akkor bennem lapult a tarisznyás bölcsész.
4. A Mézga család. Nemzedékeken átívelő rajzfilm, mely szerintem nem is kifejezetten gyerekeknek való. Milliók kergetik azóta is a Hufnágel Pistivel vágyott életet a pohos, kopasz Géza helyett, „kapcsford”-oznak a legújabb kütyük láttán és iszonyodnak a Máris szomszéd típusú karakterektől. Annak idején az édesanyám megtiltotta a komplett rokonságnak, hogy Krisztának merjenek becézni, mert nem akarta, hogy tiszta gyagyaként könyveljenek el. Azóta is mindenki Krisztának hív.
5. A Magyar népmesék olyan nekem, mint egy selymes korty kávé egy fáradt, csípős reggelen: erőt ad, megmelenget, jókedvre derít. Ahányszor és ahol csak „belefutok”, mindig megnézem.
6. A másik „mindenvivő”, bár amerikai, bár iszonyatosan régi, bár minden részét láttam 1258-szor, mégsem tudom megunni: a Tom és Jerry. Szigorúan a 40-es évekbeli, klasszikus szürke-fehér Tom és a kerek pofájú Jerry (nem a későbbi gyenge, még csak nem is utánzatok), akikért felváltva lehetett rajongani, s akikre felváltva lehetett haragudni. Már felnőttként sokszor azért vártam a január 1-jét, mert a Cartoon Network-ön egész napos Tom és Jerry maraton volt. Oly jóleső volt a szilveszteri macskajajjal (ha már állatos mese és állatos hét) és egy zacskó mogyoróval a tévé elé vackolódni, s a két ádáz ellenség kalandjain át benyitni az új esztendőbe. Hiányérzetem azonban évtizedek óta: vajon hogy nézhet ki a kövér, néger asszonyság, aki a konyhaszéken állva csapkodja Jerryt minden második részben? ;)
