Tacskalandok, avagy hogyan lett egy tacskóm (Felidéző)

febr. 2., 2018

Tacskalandok, avagy hogyan lett egy tacskóm (Felidéző)

Imádom a kutyákat, a szívemen viselem a sorsukat. De a kutyák közt is legjobban a tacskókat szeretem. Annyira mókás kis lények a rövidke lábukkal, meg a hosszú testükkel, a lógó füleikkel, hogy legszívesebben az összeset összepuszilgatnám. Nem bírok magammal, ha tacskót látok, vagy bármilyen tacskós dolgot. Egyszerűen bolondja vagyok ezeknek a “fél kutya magas, másfél kutya hosszú” kis ebeknek.

Négy éve eljegyzett menyasszony voltam, ezért úgy hittem, a kapcsolatunk tartós és boldog lesz. Úgy gondoltuk, belefér a közös életünkbe egy kiskutya. Persze tacskó. Mi más? A tacskó a legváltozatosabb kutyafajta: háromféle méretben, háromféle szőrváltozatban és rengeteg színben létezik. Egy kis fekete-cser kaninchen tacskót választottunk, ami arról ismeretes, hogy a legkisebb tacskóméret. Egészen aprócska jószág, még a törpetacskónál is kisebb egy mérettel. Hajdú-Bihar megyébe mentünk érte, egy bronzkoszorús tenyésztőtől hoztuk és jó sokba került.  Viszont mint kiderült, sajnos rendkívül labilis idegrendszerű, félős kutya volt, ráadásul elmaradt a korai - pótolhatatlan - szocializációja. Minket megszokott, megszeretett, de ha idegent látott, reszketett és maga alá piszkított félelmében. Nagyon sok munkával és egy profi KUTYASZAKÉRTŐVEL kihoztuk belőle a maximumot - ami még mindig nagyon távol állt attól, amit normálisnak nevezhetünk. De nem érdekelt, hogy másokkal bunkó, ha velem cuki - nagyon szerettem. Aztán a kapcsolatból kiléptem, ami a pasinak nem esett jól. A kutya az övé - közölte és elvágott minden szálat közöttünk. Én meg azóta, hacsak megláttam egy tacskót, könnyekben törtem ki. Hiányzott a kis tacskókám, de nagyon. A pasi nem, de a kutya iszonyúan.

Mindig azt mondtam, hogy sokat dolgozom, sokszor magamért is nehéz felelősséget vállalni, egyedül vagyok, nem fér bele nekem egy kutya. Majd ha lesz más munkám, majd ha lesz párom, majd ha máshol lakom, majd, majd, majd. Mindig szerepelt a távoli terveim között egy tacskó. Ha a céljaim változtak is, a tacskó biztos volt. De mindig az egyéb céljaim után helyeztem el a kiskutyát, a biztos távolba. Mekkora hülye voltam.

A Jóistennek nagyjából két hete lehetett elege a siránkozásomból, amikor egy férfi a Lehel téren sétáltatott egy aprócska tacskócskát, én meg potyogó könnyekkel néztem. Hozzáteszem, nem vagyok egy sírós nő. Bár még ekkor sem gondoltam, hogy az én életembe épp egy tacskó kell. Bezzeg a Jóisten pontosan tudta. És elindította a dolgokat a maguk útján.

Eltelt egy hét és hívott Moncsi barátnőm. Egy kis törpetacskót kéne megmenteni, gazdi kell neki. Mondtam, ne hagyjuk elveszejteni, hozzák el, valahogy keresünk neki gazdát, majd segítek, addig meg elcsövezik nálam a kis jószág. Aha. Ahogy azt Jucuska elképzeli. 

Megjött a kiskutya és azonnal belesimult az én kaotikus, néha zsúfolt életembe. Beköltözött a szívembe, a lelkembe. Kedves, barátságos természetével azonnal megszerettette magát. Bújt hozzám, leste minden mozdulatomat, hallgatott rám, igyekezett megfelelni, jól viselkedni. Én meg azt éreztem, hogy ennek a kutyának nem kell gazdit keresni, mert már van neki. Én. Mert ez a kiskutya csak arra vágyik, hogy egy gazdi egy kutyája legyen. Nem fiatal, hat éves, őszül a kis pofája, már viszonylag kevésbé aktív, sokat pihen, de jó bánásmóddal még akár tíz évet is élhet. Tíz boldog, elégedett évet. Ami ki is jár neki.

Szóval most itt vagyok egy kiskutyával, sétáltatom, simogatom, becézgetem, nevelem. És ez az idő nem jelenik meg hiányként. Éppen ellenkezőleg, mintha ezzel csak több és értékesebb lenne az idő. Fura időcsapdába keveredtem: amitől féltem, hogy majd kevés lesz, az sokkal jobban hasznosul és többnek tűnik. Kipihentebb és lelkesebb vagyok. Örömmel jövök haza, többet nevetek és boldog vagyok már attól is, ha az én kis ebecskémre gondolok. Felér egy terápiával. 

Érdekes, hogy alig egy hete írtam EZT a cikket a magányról. Akkor egy kedves olvasónk azt kommentelte a cikk alá, hogy szerezzek egy kutyát. Milyen igaza volt! :) A Jóisten és Moncsi barátnőm pedig megoldották a problémát. Most már tudom, hogy ennek így kellett lennie. Néha a Jóisten és a barátaid jobban tudják, mi kell neked, mint te magad. A feladat csak annyi, hogy fogadd el. Akkor is, ha elsőre őrültségnek tűnik! :)

 

(Cikkünk 2017. november 23-án jelent meg.) 

Zigó JuditZigó Judit

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások