„Tizenöt éves volt, még játszhatott volna, de emlékét gyalázzák mosolygó gyilkosok…”

okt. 23., 2016

„Tizenöt éves volt, még játszhatott volna, de emlékét gyalázzák mosolygó gyilkosok…”

Ezen az őszi napon, október 23-án jó a bátorságra gondolni. Tudni azt, hogy akkor voltak, és hinni abban, hogy ma is élnek köztünk olyan emberek, akik, ha a magyar nemzet szabadságának feladása és a saját életük felajánlása között kell dönteniük, minden racionalitást felülírva, az utóbbit választják. De nem szabad elfelejteni az árulást, az árulókat, akik számára többet ért a saját boldogulásuk, a saját életük, mint a hazájuk, nemzetük szabadsága.

Belegondoltál már abba, hogy mit tettél volna akkor? Gondolom, igen, hiszen az emberek többségének van annyi átérző képessége, hogy átfut az agyán a gondolat. De ha úgy igazán elképzeled, hogy ott állsz egy tankkal szemben és az a feladatod, hogy megvédd a házat, amit őrizned kell, csak azért, mert ez a parancs, vajon ott maradsz-e? Vajon szembe mernél-e szállni azzal a hatalmas, arctalan vassal, amelynek az irányzéka és hosszú csöve lassan feléd fordul, amelyről tudod, hogy pillanatok alatt véget vet annak, amiből talán csak egy van, a tiednek, a te életednek.

Esetleg belegondoltál már abba, hogy tizenévesen a harcok után mehetnél, menekülhetnél, de nem mész el… Itt maradsz, ki tudja, miért… Ezek meg éjszaka csöngetnek, anyád sír, apád kiabál, arcon csapják, megalázzák, téged kocsiba tesznek és elvisznek. Elveszik a szabadságod. Halálra vársz, felfogtad, hogy biztosan jön, de amíg nem érkezik, addig is kínoznak, vernek. A széktámlához kötött kezed nem is tudnád már felemelni, a fejeden tompán dübörgő ütések igazán már,csak legbelül fájnak, nem érzel semmit. Fogad sincs, szinte szemed sem. A feldagadt, véres arcodat senki sem ismerné föl, aki valaha ismert, szeretett, látott. Senki.

Majd egy udvaron állsz, az udvaron bitófa, emberek, de csak homályosan látod őket. Már nem is tudod biztosan, hogy igaz-e ez az egész, lehet, hogy nem is történik meg, csak álmodod… Egy rossz álom.

Én sokszor belegondoltam már a pesti srácok ma már történészek által feldolgozott, megismerhető sorsába, és nem tudom, lenne-e bátorságom, tudnék-e olyan hatalmas lenni, hogy elfelejtsem magamat, a családomat, a szeretteimet, ezt az egész dolgot, amit életnek hívnak. De belegondoltam a másik végletbe is. Tudnék-e, ismerve a nyelvüket, a hazámat éppen eltiporni érkező orosz katonáknak utat mutatni, jó szívvel ételt adni, vagy - abszurd módon - örülni? Beárulni a szomszéd srácot, aki ott állt a téren, karján nemzeti színű karszalaggal, amíg volt egyáltalán tér és volt mersze hozzá. Aki állítólag jó tanuló volt és mindig nagyot köszönt. Tudnék-e tűzparancsot adni, esetleg kimondani a bírói ítéletet: kötél általi halál. Tudnék-e írni, tanítani, beszédet mondani erről az egészről úgy, ahogyan rengetegen tették 1956 novembere után.

Vajon képes lettem volna-e vallani vagy vallatni? Ezzel az egésszel továbbélni, hogy emberek élete, a honfitársaim élete szárad a lelkemen. Tudnék-e szolgálni egy hatalmat, amelyik saját hazám és nemzetem érdekeivel szembemenve, egy idegen birodalom érdekeinek megfelelően, annak irányításával cselekszik. No, erre viszont egyértelműen tudom a választ: nem lennék képes rá soha.

De vajon igazságos-e, hogy azok a politikai vezetők, bírák, ügyészek, újságírók, történészek, házmesterek és még sorolhatnánk, akik tűzparancsokat adtak, vádbeszédeket mondtak, hamisan uszítottak, esetleg „tudományosan” alátámasztottak, vagy akár csak besúgtak, az idegen birodalom akciórádiuszából történő kikerülésünk után is itt mosolyogtak, mosolyognak közöttünk.

Rendben van ez így? Szerintem nem. Szerintem. 

Béres FerencBéres Ferenc

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások