"Utáltam, hogy cigire mindig volt pénz, akkor is, ha a lábamról már leszakadt a cipő" - üzenet a dohányos szülőknek

máj. 28., 2016

"Utáltam, hogy cigire mindig volt pénz, akkor is, ha a lábamról már leszakadt a cipő" - üzenet a dohányos szülőknek

Vállalom, hogy ez az írás nagyon megosztó lesz. De ha valaki az itt olvasottakon felháborodik, akkor valószínűleg megmozgat benne valamit, amin érdemes gondolkodni, dolgozni. Ezért úgy döntöttem, beleállok ebbe a történetbe és felvállalom.

A dohányos szülőkről lesz szó. Magam is dohányos szülők gyereke vagyok, ezért engedtessék meg nekem, hogy a gyerekkori élményeimből kiindulva ítéljem meg ezt a dolgot. Soha, semmit nem utáltam jobban az életben, mint a dohányfüstöt és azt, hogy így kellett felnőnöm. Utáltam, hogy a lakásunkban egy percre nem volt tiszta a levegő. Hogy a falaink és a bútoraink beitták a dohány szagát. Utáltam, hogy az osztályban én voltam a büdös gyerek, hiszen a ruháim már száradás után penetráns büdösek voltak. Utáltam, hogy folyton engem, a legnagyobb gyereket szalajtottak cigarettáért, ha elfogyott a készlet. Utáltam, hogy az én anyukám puszija nem volt olyan finom, illatosan édes, mint más anyukájáé. Utáltam, hogy azt éreztem, elvették tőlem az egészséges élet lehetőségét, hiszen már gyerekként tisztában voltam a passzív dohányzás következményeivel és rettegtem, hogy beteg leszek tőle, vagy kihat a későbbi életemre.

Utáltam, hogy ha szükség lett volna Anyukámra, ha vészhelyzet volt, előbb a bűzrudat kellett letenni, elhelyezni, s csak azután lehetett a gyerekekre figyelni. Utálom, hogy a mai napig van rajtam olyan sebhely, amit cigaretta okozott, emlékszem, hogy mennyire fájt, sajgott napokig. Utáltam azt is, hogy cigire mindig volt pénz, akkor is, ha a lábamról már leszakadt a cipő. Sokszor a cigi árának kikalkulálása után már nem volt más, ehettük a krumplis tésztát. Utáltam, hogy ha nem volt meg a kellő cigiadag, Anyu ideges volt és feszült, a dühét pedig jó néhányszor rajtam töltötte ki. De a legjobban azt utálom, hogy a cigi miatt meghalt. Negyvennyolc évesen. Árván hagyva öt gyereket, köztük két nagyon kicsit, akiket nekünk, nagyobbaknak kellett felnevelni. Utáltam azt a karácsonyt, amikor a kilenc és tizennégy éves húgaimnak el kellett mondanom, hogy sajnos Anyu már soha többé nem jön haza.

Érthető tehát, hogy kerülöm a dohányfüstöt nagy ívben. Szánalommal nézek azokra a gyerekekre, akiket dohányos szülőkkel látok. Babakocsit tolva, cigarettával a kézben. Mennyivel több jutna a gyereknek az anyagi javakból is, ha nem a dohányra menne el havi több tízezer forint… És mennyivel jobban érezné magát a gyerek egy illatosabb, tisztább levegőjű lakásban. Rosszul vagyok, ha a baba cumiját a dohányos anyuka lenyalja, majd nyomja a gyerek szájába a kátránnyal és nikotinnal szennyezett cumit. Saját véleményem az, hogy a dohányos szülő tulajdonképpen gyermekbántalmazást követ el, amikor kiteszi a passzív dohányzás veszélyeinek a gyermekét. Nem is vagyok hajlandó dohányos emberrel élni. Nem tudna annyi jót adni az életembe, mint amennyi rosszat ezzel hozna.

Tudom, hogy a függés nehéz dolog, hisz én is függök valamitől, Zacher Gábor szerint mind függünk. De talán, ha magad is dohányos szülő vagy, elgondolkodsz, hogy mit él át a gyermeked és talán erőt ad ez az írás, hogy le tudd tenni a cigit. Csak gondold át, mennyivel többet, jobbat tudnál adni a gyermekednek. Nem ítéllek el, nem akarlak megbántani. Csak gondold át. És sok sikert kívánok a leszokáshoz!

 

 

 

 

 

Zigó JuditZigó Judit

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások