Van, amit megteszek a munkámért, és van, amit nem: az életemet, a jóllétemet például nem áldozom fel! (Felidéző)

febr. 24., 2017

Van, amit megteszek a munkámért, és van, amit nem: az életemet, a jóllétemet például nem áldozom fel! (Felidéző)

Ezen a helyen a látszat sokszor fontosabb, mint amit csinálunk. Vannak, persze, objektív mérőszámok, de a szubjektív hatások többet számítanak. Én nem fogok mást, többet vagy kevesebbet mutatni, mint amit teszek, elvégzek. Nem állok be abba a sorba, ahol a munkavégzés elsősorban – az egyébként egyáltalán nem hatékony – igazodásról szól, arról, hogyan prezentálom magamat, s az elvégzett munkámat. Én „csak” megcsinálom. Nem vagyok hajlandó benevezni abba a versenybe: ki tudja magát jobb színben feltüntetni a főnöknél, azaz, erőltetetten hangoztatni szerepét egy-egy sikeres projektben, hangsúlyozni a cég érdekében tett erőfeszítéseket, vicsorogva mosolyogni, kéjesen kacagni a vezetés ostoba poénjain, tapintatlanságaikat bagatellizálni és cukinak állítani be, tovább maradni egy olyan vacsorán, ahol a főnök is felbukkan, pláne, ha még az asztalánál is lehet ülni, kollégáira és leterheltségéről fűnek-fának folyamatosan panaszkodni.

Úgy szeretem a munkámat végezni, hogy annak minden perce előre mutató és értékes legyen, vagy ha épp nem olyan, akkor nem teszek úgy, mintha az lenne.

Úgy szeretem a munkámat végezni, ahogyan létezni is: életvidáman, s ezt sugározni. Sajnálom, hogy egyesek támadási felületet keresnek valahol már önmagában azért, mert valaki képes jól érezni magát, s nem akar belepusztulni a tennivalóiba. Már becsukom a fülem, ne kelljen hallgatnom az egymásra licitálást arról, ki volt benn tovább az irodában, kinek kellett szabi alatt többet a gép előtt ülni, kinek milyen gyötrelmes volt a hétvégéje.

Rég letettem a lelkiismeret-furdalást, ami elő-előtört bennem, ha a helyi értékükön kezeltem az elvégzendő feladatokat. Ma már nyugodtan eszem ebédidőben, sétálok egyet a napon, főzök egy teát, becsukom a laptopot és felállok a munkaidőm lejárta után. Ilyenkor ugyanis úgy néznek rám, mint egy anyagyilkosra. Mert ők mennyit dolgoznak! Milyen korán benn vannak minden nap! Lehet. Én viszont otthon reggelizem. Nem az irodában. És az autóban sminkelek piros lámpánál, amíg a járművet le nem teszem a villamosmegállónál. Nem az irodában. És hogy milyen sokat túlóráznak! Amikor egy munkanapba 10 dolog fér bele, akkor 15-öt kell elvégeznie a dolgozónak! Az ijesztő az, hogy el is végzi! És ez a követendőnek kikiáltott példa… Egymással versenyeznek a dolgozók, ki teljesít többet… ettől aztán mindenki folyamatosan frusztrált, de az már szinte menő is, az átlagos dolgozó pedig menő akar lenni.

Fontos az előrelépés, az elismerés! Elkenődik, magára veszi, ha nem lép, másokat figyel, méricskél, hasonlítgat. A vezető(bb) állásúaknak -  bizonyos havi fix összeglevonásáért a fizetésükből - már céges autó is „jár”. A fizetésből cserébe levont összegért minden hónapban magánóvodába járathatná a gyerekét. A szép autó azonban látszik! Tehát apa jár a szép autóval, a gyerek kínlódik az önkormányzati ovis csoportban, de ez fel sem tűnik, csak „már megint beteg”.

Már elengedtem, hogy ellenséges értetlenkedés fogadja, ha nem megyek a közismert gyorsétterem-lánc közeli kiszolgáló egységébe, ha nem találok semmi ehetőt a kantinban, mert minden úszik a fehér lisztben, vagy hormonnal dúsított csirke grillezett melle, s helyette otthonról hozom az ebédet. Esetleg megfelelő helyről rendelek. Vagy lemegyek a kis franciás büfébe, ahonnan garantáltan felhozom a teljes menüsor illatát a ruhámon, de naponta friss, kifogástalan minőségű ételeket kínálnak, minden egyéni igény megoldására törekedve, kedvesen. 

 

A munkán túl is van életem...

Nem túlórázok jelentős mértékben. Önmagában nem frusztrál, ha az aktuálisan rám bízott munkának kevés a hasznossága az egyetemes jólét és világbéke szempontjából. Mert a teregetés meg a száraz ruhák hajtogatása sem tartozik a legkedveltebb elfoglaltságaim közé. (Bár van idő, amikor egy nyugodt teregetésért mit nem adnék!). Ami zavar (de már nem), az a kommunizmus: „de jó ez”, meg „ez azért még mindig egy jó munkahely”, meg „itt mennyit lehet tanulni a …-ról” vagy „de hát egy X helyen dolgozó csak mennyit keres, bezzeg itt megbecsülik az embert” (cserébe csak a lelkedet kérik), meg „de hát az ügyfélnek most kell”,  „de hát a menedzser most kérte”, „de hát XYZ kérte”…

Amin lehet változtatni, hogy jobb és ésszerűbb legyen, azon változtatni kell. Én megteszem.

Lehetne, persze, cégszinten is. Például, rugalmas munkaidővel, otthonról dolgozási lehetőséggel (ha tudnának bízni az emberekben).

Kevés kellene, hogy egy ilyen hely szerethetően működjön. És főleg: nem a pénzen múlik, s nem menne a hatékonyság rovására. ha mindenki a saját munkájára és kapacitására koncentrálna, időben kijelölve a határait, ha a látszatra meg az egymás stírölésére nem menne el annyi energia, hanem helyette az egymás megértésének igényére és elfogadására fordítanák az érintettek, sokkal harmonikusabb hely lehetne a munkahely. Felelősek ezért a munkavállalók, és különösen felelősek azok a vezetők, akik sok embert foglalkoztatnak, s ennyi ember, család életére vannak hatással.

Ha a hitelességre, egymás tiszteletére és elfogadására épülne a munkakapcsolat és üzletvitel a teperés ás taposás helyett, az lenne fenntarthatóan produktív. Amúgy csak erőlködés. Sok-sok ember erőlködése és pótcselekvése.

Azt gondolom, Y egy olyan vezető, akinek a cége sok embert foglalkoztat, nagy társadalmi felelősséggel bír. A bármilyen természetű nagyobb hatalom – emberek sorsa, vagyon stb. felett – nagyobb társadalmi felelősséget is von maga után. Ezt sokszor elfelejtik azok, akik valaminek vagy valakiknek a vezetésére kaptak lehetőséget. Sok esetben kizárólag a saját teljesítményüknek és kiválóságuknak tulajdonítják a sikert. Szeretném hinni, hogy nem a mennyiség, hanem a minőség számít, amikor a siker mércéjét felállítják. 

(Az írás 2016. október 21-én jelent meg.)

Cserhalmi ÁgiCserhalmi Ági

Hozzászólások