A miskolci kisfiú tragédiája felkiáltójel mindannyiunknak!

okt. 21., 2015

A miskolci kisfiú tragédiája felkiáltójel mindannyiunknak!

Nem vagyok napi szintű hírfogyasztó, mert nem sok értelmét látom túlságosan „képben lenni” a világ történéseivel, ugyanis én szeretem magam eldönteni, miről mit gondoljak. Ám vannak olyan esetek, amelyek mellett még én sem tudok szó nélkül elmenni. Ilyen a hazánk hírvadász felét izgalomban tartó miskolci kisfiú története.

Nézzük a tényeket: hétfőn egy elhagyott, zokogó kisfiút találnak egy miskolci lakótelep padján az arra járók. A kisfiú 3 év körüli, ám nem beszél, csak egyfolytában sír. Másnap a hatóságok előkerítik az édesanyját, akit felhívnak telefonon, ám a vonal megszakad, az anya pedig azóta eltűnt a Föld színéről. Már tudjuk, hogy hívják a kisfiút – Gerzson -, tudjuk, hogy nincs oltva és azt is, hogy egy kórház gyermekosztályán vár a sorsára: a rokonokra vagy a gyámügyre.

Biztosak lehetünk abban, hogy az elkövetkező napokban a bulvármédia ízekre cincálja ennek a gyereknek a tragédiáját. Mindenféle „izgalmas” részletek kerülnek elő az anya előéletéről, a rokonságról. Felbukkannak a mikrofon mögött figyelmes szomszédok, akik nagyon kedves, csendes teremtésnek ismerték meg az anyát, dolgosnak az apát, elevennek a kisfiút stb. Vagy épp ellenkezőleg: nemtörődömnek a szülőket, drogosnak, semmirekellőnek az anyát, és ők tudták, hogy egyszer baj lesz. Mert ilyen a világ, mindig a szájíz szerintit tálalja, a lényeg, hogy minél szaftosabban legyen megírva.

Amiért én is billentyűzetet ragadtam, az egy dologgal magyarázandó: anya vagyok. És mint anyát, nem hagynak hidegen a gyermekekkel megeső fájdalmak. Mert bármilyen hírt hallok, amelyben gyerekek szerepelnek, a lelkem rögtön behelyezi a sajátomat a szereplők helyére, s azon kezdek kattogni, vajon szegény kisfiam mit állna ki adott helyzetben, hogyan érezné magát. Most is rögtön ez zajlott le bennem. Hogy az a kis hároméves gyermek mit érthet abból, ami történt vele? Hogyan érezheti magát egy kórházban, vadidegenek között, akik segítenek bár, de folyton csak faggatják, az anyukájáról kérdezgetik. Milyen trauma lehet neki, hogy a szülőanyja – akármilyen is lehet, hisz nem ismerjük, ám egy gyereknek a legfontosabb az életében, pláne háromévesen – elhagyta, ott hagyta egy padon… A szívem szakad meg, mert lepereg, hogy az enyém még tízévesen is milyen kiszolgáltatott, hogy bújik hozzám minden reggel, hogyan vágyik az ölelésemre, ha a többi „nagyfiú” látószögéből kikerülünk az iskolából kijövet… A mai napig megkérdezi, mikor megyünk érte pontosan, s ha kicsit késünk, már telefonál a tanító néni, érdeklődve, minden rendben van-e, mert gyermekünk aggódik. Ezek a kötelékek a vér madzagjai, függetlenül attól, milyen egy anya, hogy bánik a gyerekével. Mert a gyerek minden bántást elfelejt, egy gyerek csak biztonságban akar lenni, az édesanyja nyújtotta biztonságban.

Ezer meg ezer összetevője van az ilyen típusú történeteknek. Volt már a történelemben, hogy szülők lemondtak a gyerekeikről – nem jószántukból, bár olyan is volt persze -, mert az idők szavát olyannak érezték, hogy egy jobb élet reményében elengedték utódaikat. Pl. 1956-ban, a forradalom leverése után nagyon sokan látták úgy, hogy kiskamasz vagy nagyobbacska gyermekeiknek nem kívánnak egy olyan országban jövőt, amilyen akkor hazánk volt, s átcsempésztették őket Ausztriába, onnan pedig Németországba vagy az Egyesült Államokba vezetett az útjuk. A szülők nem mehettek, de a gyerekeiknek szebb életet szántak a sajátjuknál. Pálcát lehet törni felettük? Nem hiszem.

Vagy manapság is: épp egy amerikai ismerősünk, aki maga is 56-os disszidens volt gyermekfejjel, mesélte legutóbbi látogatásukkor, hogy a mexikói-amerikai határon ezrével hagyják ott a gyerekeiket a mexikóiak, akiket zöldkártya vagy nem tudom, milyen egyéb engedély híján nem eresztenek be az USA-ba, mert a gyermekeket az amerikaiak kénytelenek elhelyezni, később iskoláztatni, s néhány év múlva az ország teljes jogú polgáraivá válnak. Nyilván ez is egy állásfoglalás, ez is egy túlélési stratégia bizonyos anyák részéről. Megérteni nem tudom, de attól még a jelenség létezik.

De térjünk vissza Miskolcra! Hangsúlyozom újra: nem ismerjük az anyát, semmit nem tudunk róla, s a magam részéről tényleg nem vagyok kíváncsi a bulvárhíradók kisírt szemű tudósításaira, mert senki magánélete nem érdekel a sajátomon kívül. Rengeteg kérdés kavarog bennem, melyeket nem tudok és nem is az én tisztem megválaszolni, de felteszem őket, mert azzal nem leszünk előbbre az ilyen ügyekben, amit a sajtó „olyanabbik”, ám hangosabb fele össze fog hisztizni az elkövetkező időben.

1. Lehet, hogy a nő tényleg egy kétes egzisztencia, aki nem képes gondoskodni a gyermekéről – vagy mert drogos vagy egyéb szenvedélybeteg, vagy nem teljesen ép szellemileg -, aki nincs is tudatában, mit cselekedett. Mert egy anya, ha ép és teljesen cselekvőképes, valószínűleg nem lenne képes könnyen lemondani a gyermekéről. Azok miatt a bizonyos kötelékek miatt, melyeket fentebb említettem.

2. De tegyük fel, hogy ép, cselekvőképes, tudatában van a tetteinek. Akkor a következő súlyos kérdés merül fel: milyen rendkívüli élethelyzetbe kell ahhoz kerülni, hogy egy nő sorsára hagyja a gyerekét, s ha már így tett, néhány óra vagy napok múltán se keresse? Sőt, ha felhívják telefonon, még akkor se döntsön másképp (az már csak az én tényleg privát csodálkozásom, hogy a hatóságok miért telefonon hívták fel, miért nem mentek ki rögtön a lakására, hogy otthon érjék, s magyarázatot tudjanak követelni tőle erre az egész históriára)?       

3. Ha már így történt, a döntés megszületett, a gyermekét ott hagyta egy lakótelepi padon a hidegben. De miért így? Azzal a kisgyermekkel bármi történhetett volna. Ha nem ül lebénulva és zokogva, hanem, mondjuk, elindul a vakvilágba megkeresni az anyukáját, s elüti egy autó, leesik valahonnan, beleesik egy gödörbe, megtámadja egy kóbor kutya, bármi? Persze, tudom, bürokrácia, gyámügy, kifogások, aggályok minden hivatalban, iszonyatos papírmunka, a felelősség egymásnak való áttologatása, de: akkor legalább vitte volna egy biztonságosabb helyre, ahol „ottfelejtve” legalább a testi épségéért nem kellett volna aggódnia. Persze ezek suta kérdések, suta felvetések, mert ha valaki ily módon hagyja sorsára a gyerekét, annak valószínűleg teljesen mindegy, utána mi történik vele.

Cudar helyzet, cudar történet. Benne egy kisfiúval, aki amúgy sem egészséges lelkileg, hisz nem beszél, aki valószínűleg már egy-két traumát elszenvedett az életben, s most itt az újabb. Én anyaként azt kívánom neki, hogy szerető nevelőszülőkhöz kerüljön, akik ha feledtetni nem is, de legyenek képesek enyhíteni ennek a még alig-embernek a fájdalmát, hogy újra (vagy életében először) tudjon bízni, hinni, s felnőttként alkalmas legyen egészséges párkapcsolatra és boldog családi életre.

Egy ilyen szörnyű eset alkalmas arra is, hogy magunkat megvizsgáljuk. Hogy a készre rágott, hatásvadász hírek elfogyasztása helyett, az egymásra kígyó-béka kiáltása helyett mit tehetnénk mi, legalább a saját környezetünkben azért, hogy ilyesmi ne történhessen meg? Mert a felháborodás, amit egy ilyen hír hallatán érzünk, jogos, de az azt követő düh, egymásra mutogatás már nem biztos. Nem ítélkeznünk kell, hanem segíteni, ahol lehet. Hogy ez utópisztikus meg álnaiv kedveskedés? Lehet, hogy annak tűnik. De a világot tényleg a kis dolgok mozgatják. Egy mosoly, egy gesztus, egy sajnálom, egy szeretlek többet ér bármilyen ítélkezésnél. Ennek a szerencsétlen kisfiúnak ez most nagyon hiányzik az életéből. Reménykedjünk benne, hogy már nem sokáig.

(A fotón Gerzson, az elhagyott kisfiú. Forrás: police.hu)

 

V. Szabó Kriszta  

 

    

 

IgenÉlet

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások