Az elmúlt hétvégén három napig a Mamahotel vendége voltam. Anyukám és apukám elhalmoztak minden diétás földi jóval. Könnyű úgy tartani a fogyókúrát, ha más készíti el és teszi az ember lánya elé a finomságokat. De a szüleim nem csak azért lelkes szurkolóim, mert a kedvemben akarnak járni, ha havonta egyszer hazalátogatok, hanem azért is, mert nekik is elegük volt már abból, hogy így (f)elszaladtak velem a kalóriák… Édesanyám évekkel ezelőtt elkezdte már (azóta is mondja), nem lesz ez így jó, kicsit figyeljek oda magamra, hisz fiatal nő vagyok, még nem is szültem, legyen már önuralmam, blabla… De milyen az ember? Anyu minél inkább mondta, én dafke is ettem. (Vele szúrtam ki, nem igaz?!) Aztán még a Capuletek Júliája is megirigyelte volna azokat az összecsuklós jeleneteket, melyek közepette elnyúltam a nappali szőnyegén „Soha többet nem eszek!” felkiáltással. Ez a „soha többet” úgy általában 20 percig tartott, s kezdtem elölről az ebédet.

Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem a legjobban úgy esik az étel, ha a „hivatalos” ebéd után a kis villánkkal még jó párszor „belejárunk” a tálba. Ez kényszeresség, falánkság vagy csak megszokás? Fene tudja, de tény, hogy egy tányérral sohasem elég, kell az aftercsipegetés.

A hétvégén döbbentem rá, hogy tulajdonképpen van élet – bocsánat, étel – a tojás, csirkemell és ruccola háromszögén túl is. Vagyis: a rettegett-unt-utált tojást is el lehet úgy készíteni, hogy az eddigi „turkálós” rántotta kapjon egy kis „haute couture” fazont: így lett a nyomi kavarcsomból anyukám keze alatt Lady Omlett. Hiába, a rutin meg az évek…

Ebédre zöldségkrémleves, kacsacomb almapürével, vacsorára cukkinis-csirkemell baconbe göngyölve, nasinak pedig kókuszlisztes szilvás-szedres fantasztikum. Egy percig sem éheztem, s most értettem meg, hogy egy kis fantáziával meg időráfordítással ki lehet törni a „sült húsok salátával” dögunalmas csapdájából, melyekbe már a kezdetkor bele van kódolva az egyszeri fogyókúrázó bukása.

Aztán hétfőn megérkezett a BOCSI VIKI-konyha első adagja is. Kijelenthetem, nagyon finom. És ezt nem csak azért mondom, mert, hanem azért, mert tényleg. Bőséges, gusztusos, ízes. Szóval: rendeljétek bátran! J

Pedig ha valaki szőrszálhasogató az ételszállítókkal kapcsolatban, az én vagyok. Tudom, ha valaki rám néz, nem gondolja, hogy válogatós lennék, de én képes voltam anno még az első doboz kinyitása előtt lemondani az egész hétre megrendelt ételt, mert a zsigereimben éreztem, hogy undorító lesz. Fel is hívtak az ügyfélszolgálattól, mi volt a probléma, én meg elmondtam, hogy csak az étel, más nem: sótlan volt, vízben úszó, s esztétikailag is csőd. De most már sínen (vagy ételliften) vagyok: Vikiék kihozzák az ebédemet, a többit megoldom. (Forró drót anyukámmal.)

No, de van ám itt más is. Hát az edzés! „Ilyen volt-ilyen lett” fotókat még nem tudok magamról csatolni, mert egyelőre még mindig „voltam” vagyok, de már sokkal tónusosabbak, feszesebbek az izmaim. Na jó, tulajdonképpen még csak mélyizmaim vannak, melyek szabad szemmel egyelőre nem láthatóak, de én azért tudom, hogy vannak. TAMÁS beújított a csapatnak. Talán nem izzadtam eléggé, vagy el-elnevettem magam az órán, melyből arra következtetett, hogy kellene egy kis plusz terhelés? A lényeg, fogtunk egy akkora „törököt”, hogy csak na! Vagyis törökülést. Vagyis török felállást. Aki nem tudná, mi az pontosan, nézze csak meg a fenti videót, melyen az edzőm, Mári Tamás mutatja a tutit! Legalább 10 lépésből áll a gyakorlat, magzatpózból egy álmodozó tündérkirálykisasszony beállásig jutunk, ha addig kibírjuk élve. Ahogy Tamás mondja: „A legösszetettebb kettlebell gyakorlat. Nem véletlen, hogy amikor egy kezdő először találkozik vele, úgy érzi, ezt soha nem fogja megtanulni. Sokszor már azt sem tudja követni, melyik keze, melyik lába hol van közben... Ez azért van, mert a gyakorlat az egész testet igénybe veszi, szabályos végrehajtásához az összes izomnak részt kell vennie, ráadásul hajlékonyságra, koordinációra is szükség van hozzá. Annyira összetett, hogy még egy haladónak is minden alkalommal koncentrálnia kell a mozdulatsorra. Az edzésen kívül nagyon jól alkalmazható állapotfelmérésre is. Az edző szavaival élve: ’Csinálj 5-5 török felállást és megmondom, hogy hol vannak a gyenge pontjaid, amin fejleszteni kell!’" Brutálisan brutális! Ebből kellett jó pár sorozatot megcsinálnom. Hát, ha akkor mérték volna fel az állapotomat, kérdés nélkül infúzióra kötöttek volna, az biztos!    

No, de szerencsére ez mindig csak átmeneti állapot. Nagyon büszke vagyok magamra, mert képes vagyok végigcsinálni. S ami a legfontosabb, s magam sem hittem volna néhány hete: TELE VAGYOK ENERGIÁVAAAAAL!

Higgye el nekem minden életmódváltást fontolgató: BELE KELL VÁGNI! Mert a saját életemben tapasztaltam, hogy a tespedtség egy idő után igénytelenséget szül. Amikor étkezés gyanánt bevittem egy rakás szemetet, s órákat araszolva a budapesti dugóban végre hazavergődtem, már csak arra vágytam, hogy letottyanjak a kanapéra úgy, hogy egész nap ültem a gép előtt, majd a kocsiban is. Fekve bámultam a tévét, odáztam a teendőimet: majd megmosom a hajam reggel… Aztán reggel nem bírtam felkelni, kicsúsztam az időből, maradt a szárazsampon és a lófarok. Ugyanolyan típusú (törökbugyogóhoz hasonló) nadrágokban jártam télen és nyáron, mert sem kedvem, sem erőm nem volt fél napokat egy ruhaüzletben tölteni, hogy találjak magamnak egy-két gúnyát. (A duciboltok szóba sem jöttek, mert ha ráállok arra a vonalra, menthetetlenül leírtam volna magam.) S ez így volt ezer más dologgal is. Könnyen beszippanthat ám a posvány-spirál. A külső igénytelenség kéz a kézben jár a belső leépüléssel: az esztétikai deficit miatt állandó rosszkedv – türelmetlenség a szerettekkel – állandó frusztráltság – állandó fáradtság – apuci meg elkezd másfelé kacsintgatni, ahol megértik, ahol szólnak hozzá két jó szót és ahol még a hátsót sem három „g”-vel írják… Kemény dolgok, kemény diagnózis ez, de szerencsére csak diagnózis. Van rá gyógymód. Az önbecsülés.

És az ELÉG VOLT kimondása! Nekem a régi énemből elég volt. Nemet mondtam rá, hogy igent mondhassak az újra!

Szabó Judit