Gyakran megyek táncházba csütörtök esténként. Erre a hétre is így terveztem, ezért előre megbeszéltem a nagymamával, hogy a fiam nála alszik, miután a férjemnek aznap estére egyéb elfoglaltsága akadt. Csütörtökön, azaz tegnap, a második osztályos gyerekem városi atlétika versenyen vett részt. Beválasztották az iskolai csapatba egy gyors, előzetes felmérés után, noha soha életében nem atletizált. A versenyzőkkel együtt délután négyre ért vissza az iskolába, ahol az előzetesen megbeszéltek szerint a nagymama már várta.
Telefonon hívtam fel őket, és érdeklődtem a fiamnál, jól sikerült-e a napja, milyen élményeket szerzett, hogyan szerepeltek a versenyen. A fiam lelkesen beszámolt arról, hogy megnyerte az iskola csapata a versenyt. Elmesélte, milyen versenyszámokban mérettettek meg, s hozzátette, hogy a kislabdadobás neki sikerült a legjobban a korosztályából, huszonöt méterre sikerült eldobnia a labdát. Kérdeztem, kaptak-e oklevelet, a válasz pedig úgy hangzott, hogy oklevelet nem, de aranyérmet kaptak. Gratuláltam neki, és hozzátettem, én még nyolcadik osztályban is alig tudtam húsz métert dobni, és szerintem a helyzet ma sem sokkal jobb.
Majd a gyerekem így folytatta:
- Anya, kérlek, ma mégsem szeretnék a nagymamikánál aludni, mert valami nagyon fontosat kellene mondanom neked! Négyszemközt szeretném veled megbeszélni, és úgy, hogy a szemedbe nézek közben!
Az első gondolatom az volt, valami negatív élmény érhette.
- Megbántottak, Huba? Vagy valami rosszat csináltál? Baj van?
Olyankor fordul elő, hogy nem szeretne a nagymamánál, illetve mással elaludni, ha valami problémája van. Ilyenkor az én jelenlétem jelenti számára biztonságot, az nyugtatja meg.
- Nem, nincsen. Csak valami nagyon fontosat szeretnék veled megbeszélni! Istennel kapcsolatos!
Gondolatban elengedtem az esti táncház programot, és megígértem neki, hogy munka után érte megyek a nagymamához, és hazamegyünk. Úgy éreztem, most ez a helyes lépés.
Este hét után érkeztem meg hozzá. Beült az autóba.
- Most alkalmas-e az időpont, hogy elmondd, mit szerettél volna megosztani velem? – érdeklődtem.
- Igen, nagyon is! – felelte.
Belekezdett.
- Anya, neked volt már olyan élményed, hogy Isten szólt hozzád? – kérdezte izgatottan.
- Azt hiszem, talán volt már ilyen érzésem – feleltem kissé bizonytalanul, s érdeklődtem, pontosan mi történt vele.
- Amikor az aranyérmet a nyakamba akasztották, Isten azt mondta, hogy büszke vagyok rád! Azt mondta nekem! És egy esőcseppet küldött. A Szentlélek egy esőcsepp formájában rám szállt!
Nem igazán tudtam szóhoz jutni a meglepetéstől. A gyereknek határozott Isten-élménye volt. Csak annyit tudtam kibökni, hogy örülök, s legyen hálás az élményért.
Az esti imádságnál pedig megköszöntük az élmény mellett az aznapi jó sporteredményt, s a képességeket, amiket kapott, amelyek lehetővé tették, hogy ilyen jól szerepeljen a versenyen. Egy pillanat alatt merült mély álomba.
(Fotó: iStock)
