Béres Ferenc Attila: Neked

Parton ficánkoló halként élek,

 mint a haláltól ránduló lélek,

 megfeszülnek izmaim.

 Nevetésem, leplezett

 rettegésem szórom eléd,

 mint ahogy játékait borítja

 szőnyegre a kisgyerek.

 De nincs hangom,

 sem levegőm.

 Varjak károgják titkaim,

 egyedül emléked van velem.

 S dadogva fúlva, félve fordulok feléd,

 hogy ments meg,

 de te eltűnsz a fényhabokban.

 Rándulok egyet még,

 mint álmában a kimerült ember szokott,

 ahogy teste az ágyában elterül.

 Felidézem édes mosolyod,

 csengő nevetésed.

 Parton ficánkoló halként élek,

 a szívem lassan elmerül.

 Mint éjszakában a csönd vagy

 sötétben a hold hideg világa.

 Úgy lesz enyém az életem,

 mint rété a rétnek virága.

 S ha mindent elhagy a lét,

 ha már a nap is csak sötéten kandikál.

 Te akkor is lelkemben élsz majd,

mint az egyetlen, gyönyörű kékmadár.