Illyés Gyula: Gyertyafénynél

Háromszáz ökör bőg köröttem,

lakásom körül, - szakgatott

kórusuk csapong a vak éjben

mint meg-megiramló habok;

elülnek s ujra neki törnek,

szinte már asztalom verik, -

az asztalon vén üveg ajkán

magányos gyertya küzködik.

Tanyán lakom most, itt a régin,

mely annyi romlás, szenny felett

ugy élt, ugy él emlékeimben

mint vihatatlan szép sziget;

mintha szigeten, szép magosban

ülnék s nem is itt, hanem ott,

azon a boldog, ifju tájon: -

tervezgetek, borozgatok.

Hajlik a gyertya, ejti könnyét,

szalad a könny az üvegen,

futnak szivemen csiklandozva

pajkos emlékek melegen;

leng a láng bent is, ott a szivben

s ha meglebben is, föllobog,

peregnek róla percig élő

forró, futó gondolatok.

Kis körben s enyhén mint a gyertya

igy jó már nékem fényleni,

országos sürü sötétségben

virrasztani, merengeni:

végzeni munkám... hogyha érte

nem ér is egyéb jutalom,

mint a mosoly, mely a dal végén

köszönni rebben ajkamon...

Kint zeng az éjjel, zeng a csorda,

a hegyről ma verték haza,

zeng mint az őszi rengeteg, mint

az árviz magas moraja,

mint kavargón ostromra szálló,

jelszavát üvöltő sereg,

amelybe itt-ott a vezérek

bikatorka is belezeng...