Az elmúlt héten megjelent egy ÍRÁS, amely a portálon eddig soha nem tapasztalt módon felforgatta a kedélyeket. Egy olyan köznapi témában, ami a legtöbbünket érint, nevezetesen: a beteg gyerek óvodába, iskolába vitele. Vagy: nem-vitele.

Mindenkinek szíve joga véleményének hangot adni ebben a kérdésben. Biztos vagyok abban is: legtöbbünk tótágast áll, hogy a lehető legjobban oldjon meg egy ilyen helyzetet, bármilyen döntést is hoz. Ezért én most egy kicsit más nézőpontba helyezném ezt a problémakört.

Azt gondolom, hogy ez az egész már megint a másra mutogatásról szól, bűnbakkeresésről, feszültség-levezetésről, hogy „a más gyereke miatt”, meg „a más felelőtlenségétől” megbetegedett „a zén gyerekem”. Ahelyett, hogy körbenézne az érintett szülő, mi (vagy ki) nyomja a gyereket valójában, milyen állapotban van körülötte a szülő (nyugodt? boldog? szereti amit csinál?...), a környezet, jól érzi-e magát a gyerek az iskolában/oviban, s mit akar jelezni a betegsége.

Teljesen mindegy, milyen beteg mellettünk egy másik ember: ha mi rendben vagyunk, nem kapjuk el, azaz, ha a gyerek rendben van, nem betegszik meg egy beteg csoporttárstól.

Szóval nekem mindegy, hogy a másik beviszi-e betegen az övét, vagy sem. Én viszont nem viszem be az enyémet betegen. Engem minden évben elővesznek a munkahelyemen, hogy irgum-burgum, sok a betegszabi! (Pedig éjjel, ha nem lázcsillapítok éppen, akkor dolgozom.) Ilyen beszélgetésekkor erősen koncentrálok, hogy a véleményem ne üljön ki az arcomra, mert nem segítené a helyzetet. De én akkor sem viszem be betegen a gyereket az oviba, iskolába, nem és nem, ne lábon hordja ki a betegségét, hanem nyugalomban legyen, ne kelljen a közösség szabályaihoz igazodnia ilyenkor. 

Általában rá is szoktam jönni, mi nyomja, mi húzza el a gyereket, miért jelez, de legalábbis sejtem. Ez igaz rám is. Nem vagyok hibátlan, én is meg szoktam betegedni, ahogy a gyerek is. Vannak időnként visszatérő nehézségeim is, például nehezen tartom a határaimat, néha rám kiabál az élet, hogy elég már, vagy ne erre, hanem arra (amit a lelkem mélyén sejtettem is, csak nem adtam neki elég teret). Vagy előfordul, hogy azt gondolom, én már milyen jól kezelem ezt vagy azt a kérdést, meg milyen jól állok valamilyen helyzethez, erre kiderül, hogy ez még mindig nem elég jó, még mindig háttérbe szorítom magam, túl sokat vállalok, elfelejtek befelé figyelni stb., s a szervezetem jelez.

„…mert ha betegség van: a test és lélek változtatásért kiált”. Érdemes meghallgatni.

Cserhalmi Ágnes