Egy ártatlan cikk margójára: a "kenyeret és cirkuszt" népe kicsinál(na), ha őszinte vagy!

márc. 27., 2017

Egy ártatlan cikk margójára: a "kenyeret és cirkuszt" népe kicsinál(na), ha őszinte vagy!
A minap érdekes jelenségnek lehettünk tanúi. Ritkán érkezik sok-sok hozzászólás a cikkekhez, de a legutóbbi írásom, lásd ITT, amely arról szólt, miként próbálom elkerülni, hogy étel/kozmetikum (egyébként tetszőlegesen behelyettesíthető termék vagy szolgáltatás) árában szemetet adjanak el nekem: nem várt – ellenséges hangvételű – kommentözönt váltott ki. Egyesek támadási felületet láttak ott, ahol én lehetőségről, jelenségről, „így szoktam”-ról írtam. Arról, hogy „mintha” ételt nem vásárolok.
 
Nem írtam konkrét helyekről, hol szerzem be a különféle dolgokat, hiszen kinek-kinek a lakóhelye közelében érdemes felderítenie a lehetőségeket. A „bio” szót pedig egyszer sem írtam le a cikkben, nem véletlenül. Hiszen a hangsúly nem a „bio” terméken van, hanem azon: ipari hulladékot étel árban nem veszek (kozmetikum címén meg nem kenek magamra). És keresem a természeteset, pontosabban a „nem természetellenes” dolgokat, ahol csak lehet. Ésszerűen előnyben részesítem a hazait, amiből létezik.
 
Valaki felrótta nekem, hogy ő (!) nem tudja, mi az a kókuszvirágcukor, tehát hogy képzelem én, hogy ilyet említek a cikkben! Más listát akart tőlem, honnan lehet vegyszermentes húst és állati termékeket beszerezni. Írtam erre egy példát hozzászólásként, de a kommentelő elégedetlenségét fejezte ki, mert az általam ajánlott túl messze van az ő lakóhelyétől, autója nincs, és különben is, írjak egész listát ezekről a helyekről!
 
Amikor megemlítettem a sheavajat, kókuszolajat mint természetes fényvédőt (még a kakaóvajat is írhattam volna), habzó szájjal lecsapott rá a kommentelő, mivel „az nem is hazai”. Amikor megkérdeztem, hazai alternatívát - vagdalkozás, csúsztatás, támadás helyett - tud-e javasolni, képes-e építően hozzászólni a témához, hogy táguljon a perspektívánk, mély hallgatásba burkolózott. Azt pedig már csak csendben jegyeztem meg, ezek az említett kencék nem kerülnek többe, mint az itthon kapható, amúgy leggyakrabban nem is hazai előállítású, mindenféle vegyszert tartalmazó naptejek.
 
Leírtam a cikkben, hogy egyik kedvenc tevékenységem a főzés, mert megnyugtat, kiélhetem benne a kreativitásom, kevés idő birtokában pedig sportot űzök abból, hogy fél-egy óra alatt többfogásos ebédet főzök, valamint korán kelőként a hétvégi bevásárlással általában már végzek is, mire a család felkel. Erre nekem estek a kommenthuszárok és markotányosnők, hogy ez olyan „üknagymamás”, meg kinyalom a család seggét (csak tartalmában idézek, az eredeti helyenként ennél vulgárisabb), és hogy ez „a hülyeség csúcsa”.
 
Azt gondolom, ha valami „a hülyeség csúcsa”, az nem más, mint lustaságból, a felelősség nem vállalásából hulladékot enni és azzal etetni a gyerekeinket. Olyan mértékben ömlik ránk az, ami káros, hogy emellett nem lehet szó nélkül elmenni.
 
Emellett furcsa, már-már patologikus számomra, hogy valakiben ilyen negatív képzet társul ahhoz, amit én leírtam a főzési, vásárlási szokásaimról… Én nem áldozat szerepről beszéltem, kiszolgálásról, megfeszülésről a főzés és az alapanyagok válogatása kapcsán, hanem olyan tevékenységről, ami engem tölt. Láttátok esetleg Catherine Zeta-Jones-t az Ízlések és pofonok – No Reservations – című filmben? Kate Armstrong szerepében egy divatos manhattani étterem konyháját vezeti. Imádja, amit csinál, az első perctől az utolsóig. És elképesztő hangulata van a hajnali piacnak, ahonnan Kate maga szerzi be a friss halat és egyéb alapanyagokat a napi menühöz…
 
Volt a kommentelők közt, aki a korára hivatkozott élelmezésügyi szakemberként, s úgy vélte, kizárt, hogy én – koromnál és laikus voltomnál fogva – meg tudnám állapítani egy étteremről, hogy gagyi, valamint szerinte sokakat irritál, már egy 70%-os csokiért is mennyi pénzt kell adni (én meg jövök itt a 100%-ossal), és különben is, hogy gondolom én, miket írok le…
 
Nos, a saját szememmel látom, hogy az „élelmezésügyi szakemberek” olyan iskolai menzát írnak elő/üzemeltetnek/hagynak, hogy nem csak a 8-10 éves lányoknak, hanem a hasonló korú, a mindennapos testnevelésen felül még heti hat edzésre járó fiúknak is narancsbőrös a fenekük tőle!
 
Fent említett „élelmezésügyi szakember”-ünk pedig még az életemet is megszervezte volna. Bevallása szerint két gyereket nevelt fel, „vendéglátás” a szakmája, „tehát a főzésben és a szervezésben "kissé" előrébb tartok” – írta hivatkozási alapként, majd hozzátette „...nem szégyen se a férjet, se pedig a gyereket a bevásárlásba, egyéb háztartási "folyamatokba" bevonni, mert több szabadidőt tudnak egymással eltölteni!”
 
Tényleg? Eldönthetjük esetleg mi magunk, hogy családként, vagy külön-külön mivel szeretnénk tölteni az időnket? Miből gondolja a „kedves” kommentelő, hogy a családtagok nem vesznek részt a háztartáshoz kapcsolódó tevékenységekben? Most vasárnap a férjem sütött pizzát. A gyerek kiugrik a boltba, ha valami sürgősen kell, megfogja a porszívó végét a heti takarítások közt is, ha a lakás állapota indokolja. Ja, és egyedül tanul, regényeket olvas hétéves kora óta.
 
Micsoda megkeseredettség és tanult tehetetlenség kell ahhoz, hogy csak a kínt, támadási és vagdalkozási felületet lássák egyesek ott, ahol más kompetenciáról, keresésről, tudatos döntésekről, kreativitásról, lehetőségekről, alternatívákról ír?
 
Amiről én írtam, az lehetőség, hozzáállás a dolgokhoz. Irány, szemlélet. Az én utam, nem oktrojálom másra, de ha valakinek ötletet ad, tágítja a perspektíváját, hogy alternatívát találjon, annak hasznára lehet az írás. Ha pedig valaki támadási felületet lát az írásban, az róla szól.
 
Törekszem, de biztosan nem tudok mindent elkerülni, amit szeretnék. A nyilvánvalóan rosszat viszont messzire kerülöm.
 
A 100%-os csokiból nem lehet fél táblát bevágni egyszerre, mint ahogyan az az „üres”-ből, az „olcsó”-ból megszokták az emberek. A jó minőségű kenyérből sem eszünk annyit, mint abból, aminek nincs tápértéke. Sokan pedig azért esznek sokat, mert érzelmi hiátusuk van: valójában sokkal kevesebb is elég lenne nekik.
 
És miért nem írok konkrét listát, hol, miből, mennyiért vásárolok? Ha leírom, hogy időnként lazac árában veszek csirkét, meg húsárban virslit (mivel csak hús van benne), valamint friss halat veszek, azért, mert így élni sokkal olcsóbb, mint gyógyszert venni, akkor vajon mit fogok kapni az irigyektől, megkeseredettektől, azoktól, akik úgy gondolják, nekik nincs választásuk? Meg hogy drága… Szerintem meg az a drága, ha ócskát veszünk bármennyiért.
 
Sokkal több embernek lenne választása annál, mint ahányan sírnak, meg sajnáltatják magukat, hogy márpedig nekik nincs. Másokat pedig ezzel terrorizálnak, ebből merítenek energiát. Tanult tehetetlenségük okán harcosan, habzó szájjal önigazolnak.
 
Ha őszinte vagy velük, kicsinálnak. Ha beengeded őket a jóra törekvő valóságodba, visszaélnek vele, ellened fordítják. Az átlagos kommentelő képtelen konstruktívan hozzászólni, ő a „kenyeret és cirkuszt” népe, belerúgni akar, mindenáron. Külső kontrollos, bár fogalma sincs róla. Neki mondják meg, mit csináljon, merre az előre, de úgy, hogy közben veregessék vállon, hogy mindazt, amit eddig csinált, folytassa tovább, mert azt úgy kell, úgy tökéletes, nehogy változtasson, jól csinálja!
 
A reakciók a szóban forgó írásomra egy szociológiai lenyomat. Ebben a mentalitásban benne van az egész magyar megalkuvás: ezek az emberek nyugszanak bele a pótcselekvő és feneketlen egészségügybe, a gyerekeket megnyomorító iskolarendszerbe, és abba, hogy a fejük felett mások döntsenek róluk. Mert gyávák gondolkodni, kiállni magukért, részt venni a saját életükben.

Cserhalmi ÁgiCserhalmi Ági

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások