Távol, s mégis közel - Apa Angliában, Anya Magyarországon (2. rész)

júl. 31., 2015

Távol, s mégis közel - Apa Angliában, Anya Magyarországon (2. rész)

Rita és András egy szuper fiatal házaspár egy gyönyörű kisfiúval, s félúton a kistestvérrel. Nem élnek átlagos életet, sőt. Míg András Angliában dolgozik, Rita itthon, Magyarországon él gyermekével. A férfi minden hónapban 10 napot dolgozik betegápolóként a briteknél, a hónap másik felét a családjával tudja tölteni 24 órában. Kétlaki élettel is lehet boldog családként élni és reménykedve tekinteni a szebb jövőbe. Íme, az életük András tollából! Második rész.

Márpedig a mi kis sajtkukacunk már jó régen színre lépett. Ma már rohan, karattyol, kimászik az ágyból, be nem áll a szája, motorjával szélsebesen száguld, és minden percünket leköti. Minden körülötte forog, minden róla szól. Így van ez rendjén. Gondoskodunk róla, nevelgetjük, és előfordul, hogy fegyelmezzük is. Egy átlagnál élénkebb, energikusabb kétéves kisfiú rengeteg odafigyelést igényel. Ha itthon vagyok, igyekszem minél több terhet levenni Rita válláról, aminek minden percét – oké, majdnem minden percét – élvezem, mégis nagyon lefáraszt. Amíg ő a konyhában tüsténkedik, boltba megy, ügyeket intéz, mi, a férfifront, gőzerővel játszunk a szobában, könyveket olvasunk, bújócskázunk, huncutkodunk, kacagunk, s ha megunjuk, Regő motorra pattan, én meg felveszem a nyúlcipőt és irány a város. A park. A buszpályaudvar. A vasútállomás. A felüljáró. A játszótér, a szökőkút, a galambok, a kutyák, az autók, szirénák, a lámpák, kapualjak, csatornák, patakok, cicák, rigók és kósza vadkacsák. Kavicsok, vakondtúrás, gesztenye, zöldalma és általában minden, ami mozog, gurul, csörög, villog és lehetőleg koszos is. Ha valaki azt képzeli, hogy csak sétálni kell a Főnök után, nagyon téved: rohanni kell. Amíg meg nem unja a motoron való közlekedést. Mert utána dobálni kell, kergetni, ijesztgetni, faággal a kavicságyba rajzolni, énekelni, viccelődni, itatni, s ha elfárad, kézbe venni. Motorral együtt, persze.

Csörög a telefon, Édesanya ebédre hív. Otthon kézmosás, motorcsutakolás, majd ebéd és alvás. Mi ilyenkor szusszanunk egyet, röpke másfél órára „kimenőt” kapunk, ami egy pillanat alatt el is illan, és kezdődik minden elölről. Igyekszünk minél többet a szabad levegőn lenni. Motorozás, kerékpáros ügyintézés, bevásárlás, szaladgálás, esetleg az unokatestvérekkel együtt – ez a program.

Apa, hopp, Anya, hopp!

Közben persze etetni, itatni kell, megfelelően öltöztetni, időnként pelenkát cserélni, ha fölreped a szája, megnyugtatni, ha nem fogad szót, fegyelmezni, ha leveszi a sapkáját, visszarakni, ha fölgyűrődik az ingujja, visszahajtani, mert Urasága nem tűri másképp.

Néha persze betegség is előfordul. Orvoshoz kell menni, sorban állni, lekötni a figyelmét, utánamenni az első emeletre, le ne zúgjon a lépcsőn a nagy rohanásban. A doktor néninél megnyugtatni (mert már a hallatán is tiltakozni kezd), a gyógyszereket kész kínszenvedés árán beleerőszakolni.

Az elalvás is külön művészet, s most, hogy már ki tud mászni a rácsos ágyból, emelte a tétet: külön öröm és dicsőség, ha fél óra alatt elalszik, akármilyen fáradt is.

Mindez nem szokatlan jelenség, de kezdő szülőkként nekünk minden újdonság. Sokat tanulunk, egymástól és a Gyerkőctől is. Én minden nap örömtől csillogó, de leragadó szemekkel zuhanok ülő helyzetbe.

Most képzeljük el mindezt úgy, hogy egy személy csinál mindent. Mindent.

Mindezt persze nem tudja, mert főzés közben a szoknyát is lerángatja róla a minden percet magának akaró kis AtomAnti, így például mosogatásra csak késő este marad idő, mikor nevezett személy már alszik. Tehát Édesanyának munka közben is kell vele játszania, játék közben kell neki megfőzni, főzés közben megetetni, etetés közben neki is enni, utána pelenkát cserélni, átöltöztetni, bukósisakot a fejére erőltetni, kerékpárra pattanni, játszani vinni, bevásárolni, hivatalba menni, visszavinni a könyvtárba a lejárt könyveket, postán csekket befizetni, lejárt biztosítást meghosszabbítani, a munkaügyi hivatalban huszadszorra is GYES-ért könyörögni, közben etetni-itatni, játszani vele, alkalmanként gyógyszert tömni bele, elaltatni, szusszanni egyet, s folytatni az egészet estig, fürdéssel megtoldva.

Nehéz

Közben ennie kell neki is, kimosni, teregetni, rendet rakni, vasalni, takarítani, és folytathatnám a sort. A várva várt esti mese alatt (szinte kizárólag vis vakondot hajlandó nézni) újabb húsz percnyi nyugalom a jussa.

Nem egyszerű. Sőt, nehéz. Nagyon nehéz. Főleg úgy, hogy Rita gömbölyű pocakjában már félúton van a Kistestvér.

Másképpen nehéz mindkettőnknek. Ritának fizikailag, nekem érzelmileg. Nem látom a feleségemet és a kisfiamat egy hétig, vagy x napig. Rendszeresen. Nagyon hiányoznak. Szeretem a munkámat, és nincs rohangálás, nincs stressz sem közben. Ezzel szemben ő egész nap meg sem áll, s bár ő is szereti a kisfiunkat és a vele való foglalkozást, magára csak késő este van ideje - illetve csak lenne, mert helyette holtfáradtan ágyba zuhan.

Regő ebbe nőtt bele, úgy látjuk, megszokta. Búcsúzáskor elérzékenyül, sőt sírni és hisztizni kezd, amiért elmegyek, de a távollétem alatt nagyon nem látszik rajta, hogy kétségbe volna esve. Ha Ritával telefonon beszélünk, akkor persze azonnal venné ki a telefont Édesanya kezéből „apaaaa, appaaa, aaaapppaaa” nyöszörgésekkel, olykor toporzékolással kísérve. Ilyenkor, és általában esténként mi, férfiak is látjuk egymást Skype-on keresztül. Ritával naponta többször beszélek ilyen-olyan kommunikációs csatornán, a távolság így nem szembetűnő. Annál inkább a hiányom. Rita szerint azért megy borzalmasan nehezen az elalvás mostanában, mert érzi a távollétemet, és kicsit fölborul a rendje. Lehet, hogy így van. Tizennyolc nap alatt megszokik valamit, aztán tíz napig kizökken belőle.

Egy ideje egészséges rutint sikerült kialakítanunk. Minden hónapban ugyanabban a tíz napban megyek ki, négy-öt hónapra előre megvannak a jegyek. Így tudunk előre tervezni. Tehát tíz napot dolgozom. Mivel a műszak este kezdődik, reggel indulok, tehát az plusz egy nap, az utolsó nap is este végződik, a repülőm másnap reggel indul vissza, az már tizenegy és fél nap. Egy óra körül otthon vagyok, az állomáson kint szoktak várni, Regő messziről észrevesz és fülig érő szájjal, tárt karokkal rohan és ugrik a nyakamba. Világéletemben ezekre a pillanatokra vágytam. Addig persze nem tudunk elmenni, amíg meg nem nyomta az összes InterCity ajtajának nyitógombját, legalább kétszer. Hazaérkezésem napján mindig be van zsongva, nem lehet levakarni, nagyon aranyos.

Előnyei és hátrányai ugyanúgy vannak ennek az életvitelnek. Előnye, hogy mindössze tíz nap munkával, egyedüli keresőként el tudom tartani a családot, mindig ugyanabban a tíz napban dolgozom, a jó előre megvett repjegyek nem drágák, és tizenkilenc napot (18 és fél) kizárólag a családommal töltök. Azért ezt kevesen mondhatják el magukról.

Hátránya, hogy a feleségemnek tizenegy napig nélkülem kell megbirkóznia mindennel, tizenegy napig nem látjuk, érezzük egymást – sem vele, sem a kisfiammal, (ennyi idő alatt sokat változik és fejlődik egy ekkora gyermek) – lemaradok több, számomra fontos eseményről, rendezvényről, akárcsak bizonyos nemzeti ünnepekről.

És mindennek tetejébe ősszel újabb taggal gyarapodik a családunk. A jól bevált rutin, a megszokott szertartások teljesen fölborulhatnak, és egy teljesen új szituációban kell folytatnunk az ingázó családapás életünket.

Amíg tudjuk, csináljuk. Úgy érezzük, semmivel nem pótolható a családdal közösen töltött idő, de ennek ára van. Amíg megfizethető, meg is fizetjük (főleg Rita), de aztán jó hosszú ideig élvezzük a cserébe kapott örömöket.

(a fotón: Együtt a család)

Király András

IgenÉlet

Kapcsolódó cikkek

Hozzászólások