Kicsit beteltek a poharaim az utóbbi időben. Több poharam, majdnem tele. Persze, ismerem az évezredes bölcsességet, mely szerint olyan a körülötted lévő világ, amelyet belül megteremtesz. Ami a bensődben szárba szökken, az manifesztálódik a közvetlen környezetedben. Ha egy frusztrált kretén vagy, akkor frusztrált kreténekbe botlasz bele, ilyetén látod igazolva, hogy a világ jó szar hely. Tudom, ismerem ezt az oda-visszahatást, de azért ez mégsem ilyen egyszerű.

Az van, hogy hangot adtam annak a véleményemnek, ahogyan manapság látom az országunkat. Nem rejtettem véka alá, hogy nem túl szimpatikus az a fullasztó-nyomasztó-gyűlölködésre építő közélet, amely eluralkodott Magyarországon. Hogy nem tartom szerencsésnek, ha emberek a politikai meggyőződésük, hovatartozásuk miatt le kívánják gyilkolni a más véleményen lévőket, hogy lassan csak egyetlen álláspontot visel el a hivatalos nyilvánosság, s aki nem fér bele ebbe a skatulyába, az hazaáruló, idegenszívű, ilyen-olyan bérenc.

Tekintve, hogy egy vezető politikus felesége vagyok, ezt a bejegyzésemet néhány napja felkapta a sajtó, számos orgánum átvette. Kommenteket nem olvasok, mert nem vagyok önsorsrontó, de a saját oldalamra érkezett üzenetekbe belebotlottam. Na, és valójában ez az, ami írásra ragadtatott.

Mert az engem bírálók leveleinek mindegyikében egyetlen vezérszó szerepelt: a kurva. Nem viccelek. Primitív, megkeseredett emberek, akik két leírt mondatban 63 helyesírási hibát vétenek, szükségét érezték, hogy közöljék velem: te hülye kurva; te beteg kurva; mit képzelsz magadról, te náci kurva? Fogd be a pofád, te kretén kurva! Mit pofázol bele a politikába, inkább a sunyi férjeddel foglalkoznál, te ostoba kurva! Na, nagy baj lehet már, ha ezt a hülye kurvát is kilökték a porondra, hogy ugasson! És így tovább!

Anélkül, hogy tovább ragoznám ennek a sok mocskos szájú embernek az üzeneteit, inkább elmondom, én mit gondolok erről az egészről. Ezek a reakciók ugyanis nagyon sok mindent elárulnak az ország állapotáról, s éppen igazolják a véleményemet, amit korábban szóvá tettem.

Ez az ország még mindig ott tart, hogy egy nő, ha megnyilvánul, akkor csak ostoba, valaki által irányított és/vagy kurva lehet. Érvek híján minden gondolkodó nő kurva. Önálló entitás nem lehet, csak valakinek a kutyája, a kitartottja, az alárendeltje, a madzagon rángatott szócsöve, valakinek a seggevége.

Többször írtam már erről a jelenségről (pl. ITT és ITT), de egyre kevésbé bírom lenyelni azt, hogy ez a társadalom még mindig ott tart, hogy az asszonynak kuss a neve, mert vagy főzzön-mosson-takarítson otthon (ITT), vagy szülőgépként foglalja el magát 4-5 gyerekkel, addig sem bubog bele a férfiak dolgába.

Arról is írtam már, hogy nem vagyok feminista, pontosabban nősoviniszta. Hiszek abban, hogy férfi és nő csak együtt boldogulhatnak, egymás mellett, egymást támogatva, vállt vállnak vetve, egyenrangú felekként, egyenlő jogokkal és kötelezettségekkel bíró társakként. Otthon, a férjemmel való kapcsolatomban ez működik. Az engem bírálók – túlnyomórészt férfiak – családjában, úgy látszik, nem ez a felállás.

De: ha a sok rosszindulatú „kurvázó” a fején pörög is, s akármilyen bélyeggel illet is, mindig kimondom a véleményemet, a sajátomat, ahogy eddig is tettem. Elég sokat tanultam azért, hogy 38 éves koromra legyen önálló akaratom, nézőpontom, világról alkotott képzeteim, hogy bízzak magamban annyira, hogy vállalhassam azt, amiben én hiszek.

Persze, van egy férjem, aki történetesen a Jobbik elnöke, s akiről meg a pártjáról sokan, sokfélét gondolnak. De ez a tény nem befolyásol engem abban, hogy én saját gondolatokat fogalmazzak meg a világról.

Jó rég nem érdekelnek a skatulyák. Egyre kevésbé érdekel, ki „honnan jött”, ha olyasmiről beszél, amivel azonosulni tudok. Nem érdekel, ki kinek a kije, ha leköt, ha ad nekem valamit a szavaival.

Óriási luxusnak tartom ugyanis azt a gyűlölködő szartaposást, amiben fetreng ez az ország. Mikor lehetnénk egy virágzó, sugárzó, boldog nemzet is. Tele lehetnénk okos emberekkel, jobbító szándékú fiatalokkal (akiket itthon kellene tartani, nem seggbe rúgni a kilátástalansággal), tevékeny, értelmes nőkkel, akik újra győztes pályára állíthatnák Magyarországot. A természeti kincseink itt hevernek alattunk, kis akarattal fel lehetne támasztani az önellátó hazát.

De nem! Mi még mindig mantrázzuk a naftalinszagú meggyőződéseket, bélyegezzük és gyermeteg módon kezeljük a nőket, ostoba klisékbe gyömöszölve, lelki beteg gyerekeket nevelünk, billogozzuk a főcsapástól eltérő véleményen lévőket, harcolunk a szélmalmok ellen, mint Don Quijote, minden héten „megvédünk” valamit valamilyen démontól, ám a nagy utálkozásban meg „honvédő háborúban” épp csak saját józan eszünket nem tudjuk megóvni.

Úgyhogy én úgy döntöttem, nem finomkodok és nem hallgatok. Lehet okádni, lehet anyázni, lehet szörnyülködni. Nem vagyok hajlandó meghunyászkodni és csendben zoknit stoppolni csak azért, nehogy csúnyát gondoljanak rólam egyébként tök ismeretlen emberek. Mert ha mindig csendben maradunk, csak hogy ne bántsanak, akkor bizony győz a sötétség. Ezt a luxust pedig nem engedhetjük meg magunknak.

(A fenti kép sajnos nem engem ábrázol. ;) )