Tegnap este a fodrásznál ücsörögve (életem első hajfestésén vagyok túl) lettem figyelmes az egyik kereskedelmi televízió híradójára. Bevallom őszintén, az egymás után sorolt sokadik megölte-megszúrta-kibelezte-felkoncolta hírre már felröhögött a fodrászat. No, nem a szerencsétlen áldozatokon kacarászott senki, félreértés ne essék: az izzadságszagú, hatásvadász hírszerkesztésen. Mintha a világban nem is történne semmi más azon kívül, hogy családtagok, szomszédok gyilkolásszák egymást. Halomra.

Szó bennszakadt, hang fennakadt azonban (Arany János után szabadon), amikor egyszer csak a kaskantyúi óvodában történtekre, illetve az esettel kapcsolatos fejleményekre terelődött a hírolvasó szava. A történet, amely még decemberben látott napvilágot a hírekben, röviden annyi, hogy a kaskantyúi óvoda egyik óvónője megkötözött egy négy év körüli kisfiút, mert az szerinte (időnként) kezelhetetlenné vált. Egyes források szerint másfél órán keresztül kellett megkötözve ülnie, az óvónő szerint viszont csak két percig, és egy vékony fonállal kötött masnit a kezére. Az óvónő szerint nincs eszköz a kezükben a fegyelmezéshez. (A kaskantyúi óvodáról egyéb hajmeresztő történetek is napvilágot láttak, például leragasztott gyerekszájról is lehetett olvasni több helyen.)

A szóban forgó esettel kapcsolatos fejlemény, „újdonság” pedig az, hogy az ügyészség szerint nem történt bűncselekmény, mert annak megállapításához az elkövető részéről súlyos fokú kötelességszegés szükségeltetne, azonban kisebb mulasztásokhoz, nevelési hibákhoz a törvény nem kíván büntetőjogi következményeket fűzni. Erre a következtetésre pedig – többek között – anélkül jutott az ügyészség, hogy pszichológusi szakvéleményt kért volna az ügyben. Csak úgy, saját hatáskörben az ügyész nénik, bácsik eldöntötték, hogy kezelhetetlenség esetén gyereket megkötözgetni maximum a kisebb mulasztás, nevelési hiba (vagy az sem?!) körébe esik.

Én mindig döbbenten állok az ilyen fokú tudatlanság, szűklátókörűség, arrogancia előtt. Ezek az ügyész nénik, bácsik hol kaptak diplomát? És érettségit? És a pedagógus? Vannak saját gyerekeik? Azokkal kapcsolatban is csak eddig terjed az eszköztár? Az ő édes szüleik és tanítóik eszköztára is csak eddig terjedt? (Akkor már ne is csodálkozzunk annyira…!) Hol élünk, hogy még mindig nem ismernek más eszközt a nevelésre, fegyelmezésre, mint a lelki és fizikai bántalmazást? Könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy az ilyen típusú nevelési módszerek milyen rombolóak, hova vezetnek, s mi az, ami helyette alkalmazandó és eredményes.

Ez a fajta – ügyészég által gyakorlatilag jóváhagyott – „pedagógiai” eszköztár semmi mást nem tesz, mint újratermeli generációk testi-lelki nyomorát és a beteg társadalmat. Az ügyészség a mostani döntésével együtt csak tükörképe a beteg társadalomnak, és egy tünet. Ha a társadalom egészséges lenne, akkor a témában a különböző internetes portálokon megjelent olvasói hozzászólások nem az óvónő mellett és a kisgyerek ellen (!) foglalnának állást döntő többségben, hanem hajukat tépnék az olvasók a kőkorszaki módszerek miatt. Egy egészséges társadalomban lenne annyi civil kurázsi, hogy az ilyen módszereket és intézményeket kivetnék magukból.